Átalakuló törésvonalak

Talán mégsem ért véget olyan egyszerűen Nyugat-Európa és az USA részleges szembenállása, ahogy az az amerikai külügyminiszter múlt heti európai látogatásából (pardon: diadalmenetéből) látszott. Hillary Clinton beszédei és azok lelkes fogadtatása egyértelművé tették ugyan, hogy a biztonságpolitikai indíttatású viták egy időre a háttérbe szorulnak, de lám, máris itt vannak helyettük a gazdasági természetű perpatvarok.

Washington és Párizs vagy Berlin korábban az iraki háború indokoltságán vitázott, most majd azon fog, hogy menynyit kell költeni a gazdaság élénkítésére vagy a bankok megmentésére. Ez voltaképpen nem más, mint a változó idők jele: néhány éve a terrorveszély tűnt az első számú közellenségnek, most viszont a recesszió. A fordulat egyúttal talán ébresztőt is fújhat az Obama-mániába túlságosan is sokáig belesüppedt európaiak számára: az USA mindig más marad, még akkor is a saját érdekeit fogja védeni, ha külügyminisztere brüsszeli vizitjén a legtöbb témában pont úgy szónokol, ahogy azt az európai hallgatóság szeretné.

Kelet- és Közép-Európa pedig, úgy tűnik, Irak után megint talált egy olyan területet, ahol szívesebben hallgatja a washingtoni érvelést, mint az államháztartási egyensúlyra jobban figyelő párizsit vagy a berlinit. Hiszen Magyarország és az egész régió is nagy haszonélvezője lenne annak, ha a régi tagállamok többet költenének gazdaságélénkítésre. Elvégre minket leginkább az export növelése húzhat ki a csávából, ez viszont elsősorban a nyugat-európai importkereslet alakulásának függvénye.

Az élénkítés körüli vita a G20 közelgő pénzügyminiszteri és kormányfői találkozóin is minden bizonnyal a legforróbb témák közé tartozik majd. Ezúttal talán nem fenyeget akkora szakadás Washington és Brüsszel, illetve a „régi” és az „új” Európa között, mint Donald Rumsfeld idejében. De felhőtlen egyetértésre sem lehet számítani.