Barroso elnöksége

Sarkozy legutóbbi bejelentésétől függetlenül is sokan érzik úgy Brüszszelben, hogy miközben egyfelől Barroso újrajelölése tűnik a logikus lépésnek, másfelől valamiért sehogysem akar összeállni ez a második mandátum. Pedig már-már jól alakultak a dolgok. Érdemi jelölt még tavaly decemberben sem volt a láthatáron. Mert bár Wolfgang Schüssel osztrák exkancellár alig titkolt módon kínálja magát, kevesen tekintik őt valós opciónak. Jó eséllyel rúghatna labdába Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, de ő már a 2004-es jelölést is elhárította. Egy időben felmerült még Anders Fogh Rasmussen dán kormányfő neve is, de ő újabban NATO-főtitkárjelöltként jön szóba.

Cserébe tavaly decemberben éppen Sarkozy, valamint Juncker javasolta az európai néppárti vezetők csúcstalálkozóján, hogy tekintsék közös jelöltnek a jelenleg is hivatalban lévő Barrosót. Az aznap kezdődött EU-csúcson Sarkozy azt is keresztülvitte, hogy a találkozó záróközleménye leszögezze: az Európai Tanács a júniusi európai parlamenti választás után „haladéktalanul” megnevezi jelöltjét a bizottsági elnöki posztra. És bár tudni lehetett, hogy a Juncker–Sarkozy páros kezdeményezését Angela Merkel német kancellár és Peter Balkenende holland miniszterelnök egyaránt morózusan fogadta, ez csupán annak fényében kezdett – visszamenőleg is – komolyabb akadállyá nőni, hogy egy hete Sarkozy bejelentette: mégiscsak az lenne a jobb, ha az új elnök kiválasztásával megvárnák az ír népszavazás eredményét. (A francia lépésnek különösen azon diplomáciai értesülés fényében van jelentősége, amelyik tudni véli, hogy erre állítólag a kulisszák mögött tett német kérésre került sor. Miközben olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy immár Sarkozynek is volna saját bizottsági elnökjelöltje: Francois Fillon francia kormányfő személyében.)

De mi lehet a bajuk a németeknek (hollandoknak, némely más, kisebb országnak és immár láthatóan a franciáknak is) Barrosóval? Akinek hivatali ideje alatt mégiscsak sikerült törvényalkotásig vinni egy vadonatúj energiacsomagot – meg még sok minden mást. A kétkedések mögött nyilván szubjektív megfontolás is meghúzódhat. Mint amilyen az, hogy egyes versenyszabályozási ügyekben a Barroso által vezetett bizottság nem habozott sokszor német lábakra lépni vagy a protekcionizmus elleni harc élére állni, akkor is, ha annak célpontja éppen Sarkozy politikája volt. Elsősorban német részről emellett úgy vélik, hogy Barrosóék túl sok hibát követtek el, így Berlinben mindmáig részben Brüszszel számlájára írják az alkotmányos szerződés elvérzését. További kifogás Barrosóval szemben – főként a kisebb tagok körében –, hogy a portugál politikus egyes olvasatokban túlságosan a „nagyok” kezére játszó politikát látszott folytatni. Ez esetleg valóban így látszhatott, de nem szabad elfelejteni, hogy egy bizottsági elnök eszközállománya a tagországok kormányaival szemben igen csekély, komolyabb kezdeményezéseknél támogatásuk híján lényegében tehetetlen. Barroso esetében tehát eleve be van programozva, hogy részben udvarolnia is kell a befolyásos országok vezetőinek, ha fontosabb ügyekben számítani akar rájuk.

Voltaképpen lehetetlen helyzetben van minden, már hivatalban lévő elnök, hiszen csak akkor remélhet újabb jelölést, ha a fővárosokban „szeretik” őt, ezt viszont nehéz állandóan biztosítani akkor, ha komolyan veszi a nemzetek feletti bizottsági mandátumot. Nyilván csak maga Barroso mondhatná meg, mikor lépett fel valamelyik „nagy ország” mellett valamely ügy érdekében politikai számításból, és mikor netán a személyes helyezkedés okán. Ami immár egyértelmű: a kétkedés így is felütötte a fejét. Nem lesz könnyű számára az októberig tartó idő.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője