Bizonytalanság az értékpapírosítás folyamatában

Meggyőződésem, hogy az évek során a pénzügyi szolgáltatások kínálati oldalának jól szervezett és nagy hatalmú lobbija túl sok szabályozási elemet „ejtett zsákmányul”. Ezzel szemben az adott szolgáltatási szektor keresleti oldalán túl gyenge volt az elszántság, emiatt egyensúlyhiány állt elő, ezt a jogalkotóknak fokozottabban tudatosítaniuk kellene.

Egy további probléma az volt, hogy a szabályozó és felügyeleti hatóságok, illetve a hitelminősítő intézmények nehezen tudták előteremteni a tevékenységükhöz szükséges erőforrásokat. Amikor a befektetési bankok prosperáltak, akkor az ilyen típusú munkára a magánszektor játszi könynyedséggel tudta szerződtetni a legjobb elméket. Velük szemben a szabályozó és a felügyeleti hatóságoknak nagy nehézséget jelentett a források előteremtése, amelyre szükség lett volna ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani a végbemenő innovációval. A jövőben a kormányoknak rendelkezésre kell bocsátaniuk a szükséges erőforrásokat.

A tőkepiacokat a jövőben sokkal gyakoribb, részletesebb és szigorúbb ellenőrzésnek kell alávetni. Európában válságkezelő mechanizmusokat kell kialakítani a nagyfokú integráltságot mutató struktúrák menedzselésére. A tagországok banki eszközeinek 80 százalékát például már olyan pénzügyi csoportok ellenőrzik, amelyek határokon átnyúló tevékenységet folytatnak.

Egy harmadik probléma a torz ösztönzési rendszer formájában jelentkezett, főleg a meghatározó jelentőségű bankok, a kockázatok menedzselésével megbízott szakemberek és a kereskedők körében. Az érdekeltségi rendszer túlnyomórészt a rövid távon kimutatható teljesítmények elérésére ösztönzött. Ahol ezt még túlzásba is vitték, ott a jelenség gyakran járt együtt a részvényesi érték csaknem maradéktalan tönkretételével. Ennek következtében az adófizetőkre teljességgel elfogadhatatlan, hosszú távú terhek hárultak.

A demokratikus társadalmakban elfogadhatatlan a bankok profitpotenciáljának privatizálása és a veszteségek államosítása. A banki teljesítményösztönzők struktúráját és kifizetésének időzítését össze kell kapcsolni a részvényesek hosszú távú érdekeinek és a pénzügyi stabilitásnak a szavatolásával. A brókerek és a hitelminősítők ösztönzése – ha lehet – még perverzebb volt. Az Egyesült Államokban a közvetítők anélkül adtak el jelzálog-adósságokat, hogy meggyőződtek volna az adós fizetőképességéről, mert az eladáson kívül más érdekeltségük nem volt.

A jelzálog-követeléseket a különleges célokra létrehozott részlegeken keresztül újracsomagolták, és értékpapírok formájában úgy adták el, hogy az ügyletek résztvevőinek nem volt közvetlen anyagi felelősségük, ezzel szemben kényszerűen lerótták a hitelminősítő intézeteknek az AAA besorolásért járó díjakat. Amikor ezeket a csomagokat felbontották, akkor derült ki, hogy tele vannak toxikus elemekkel, amelyekért nem lehetett felelősséget érvényesíteni, nem volt igazolható a fizetőképesség, és lényegében nem volt biztosíték a piacok hanyatlásával szemben.

Ezek a körülmények vezettek oda, hogy sokkal szigorúbb intézkedéseket javasoljak a tőkemegfelelőségi direktívához fűzendő kiegészítésben, amelyet éppen most vitat az Európai Parlament. A javaslat független átvilágítást irányoz elő az értékpapírrá alakítás folyamatában, kötelezővé teszi a cash flow érzékenységi elemzést, egyúttal csökkenti a ráutaltságot a kibocsátó által fizetett hitelminősítőkre. Az ilyen ügyletekben a kibocsátóknak és a megbízott menedzsereknek a kibocsátás minden sorozatában számottevő saját részt kell jegyezniük és fenntartaniuk.

Amikor az eljárást először felvetettem, akkor még pellengérre állítottak, ezért most elégedetten nyugtázom, hogy nemzetközi fórumok – például a G30 szakértői csoport – is magukévá teszik, sőt az Egyesült Államokban is erőre kap az elképzelés. A bankszektornak azonban vannak lobbistái, akik igyekeztek bizonyos korrekciókat elérni az Európai Parlamentben, amelyekkel semlegesíteni lehetne a javaslat hatásait. Egyes felelőtlen törekvések arra irányulnak, hogy az értékpapírosítás folyamatában megkövetelt átvilágítást aláássák, szinte lehetetlenné téve a felügyeletek számára a megfelelés ellenőrzését.

A tőkepiacokon nincs szükség az alkalmi árusok által kreált jelzálogpapírokra vagy a tőkeáttétellel felturbózott hitelekre, főleg, ha azokat egy korábbi fázisban már újracsomagolt követelések újracsomagolásával állítják elő. A homályos technikák, a teljességgel szükségtelen komplexitás és az átvilágítás ellehetetlenülése volt az, ami aláásta a bizalmat az értékpapírosítás piacán. A pénzügyi intézmények – és a nevükben eljáró szakmai szervezetek – egyáltalán nem tesznek jó szolgálatot önmaguknak, ha az ésszerű reformok ellen ágálnak.

Vajon csoda-e, ha az értékpapírosításon nyugvó befektetések értékelése olyan súlyos kihívást jelent? Egyes uniós tagállamok és bankszövetségek a tőkepiacok fellendüléséhez szükséges bizalom megteremtése helyett igyekeznek zátonyra futtatni javaslatainkat. Ha a törekvéseik sikerrel járnak, akkor visszavetik az értékpapírrá alakítás átlátható, felelősséget vállaló és vibráló piacának megteremtését. Márpedig ilyen piac – megfelelően menedzselve – ésszerű módon hozzá tudna járulni a hosszú távú gazdasági növekedéshez.

A szerző a belső piac és a szolgáltatások ügyében illetékes európai biztos.