Elszántság kérdése

Nem minden reformhoz van szükség többletforrásra, ezért a hiánycél tarthatatlanságával ezek halogatása nem indokolható. Ilyen a

szociális csomag, amely az inaktívaknak adott juttatások ösztönzőbb irányba mozdítását célozná. Ez valójában nem más, mint az ellátások és segélyek olyan szintre csökkentése, hogy érdemi pénzbeli előnnyel járjon, ha inkább akár a minimálbér környékén fizető munkát vállalna a jogosultja. A szociális támogatási rendszer karcsúsítása és egyben egyszerűsítése – valószínűleg ugyan a társadalmi feszültség növekedésével együtt – jelentős kiadásmegtakarítással járna. Szakértői számítások egyedül a gyes rendszerének racionalizálásával évi 80 milliárd forintos megtakarítást tartanának elérhetőnek, de összességében ennek többszörösét lenne szükséges lefaragni, még a Reformszövetség javaslatainál is bátrabban.

A nyugdíjreform szintén több pénzt hozna a konyhára. Ennek hatása nem lenne azonnali, de a nyugdíjkorhatár kitolása, a tizenharmadik havi nyugdíj megszüntetése (beolvasztása) fenntarthatóbb pályára állítaná a társadalombiztosítási alrendszert. Politikailag azonban ezen a téren lehet a legnagyobbat bukni rövid távon, mivel a nyugdíjasok pártállása nagyban a havi apanázsuk függvénye, mint ahogy ez már több választáson is bebizonyosodott. Ugyanakkor csupán a férfiak nyugdíjkorhatárának 65 évre emelésével egyes számítások szerint évi 80 milliárd forintnyi kiadás takarítható meg.

A közigazgatás ésszerűsítése első látásra nem tartozik abba a körbe, ahol pénzt lehet megtakarítani, sőt, jelentős többletforrást igényelhet. Ez azonban csak azért tűnik így, mert a különböző állami szintek (helyi önkormányzat, megye, központi kormányzat) közötti forrás- és feladatmegosztás elszakadt egymástól, vagyis a helyi szintekre terheltek funkciókat anélkül, hogy pénzt is adtak volna az ellátásukhoz. Ez oda vezetett, hogy az utóbbi pár évben már a működési költségeik egy részét is eladósodással tudták csak fedezni. Az adósságtörlesztésre ráadásul jellemzően annyi türelmi időt kértek, hogy ebben a választási ciklusban még ne kelljen elkezdeni a visszafizetést. Ebből adódóan csak látszat, hogy a mostani keretből elláthatók a hozzájuk osztott feladatok, viszont jelentős többletköltséget okoz a jellemzően devizában történt hitelfelvételek és kötvénykibocsátások hamarosan esedékes visszafizetése. Ezt pedig egyelőre a szőnyeg alá söpri a kormányzat, de a helyzetet előbb-utóbb rendezni kell, és minél később tesszük meg, annál nagyobb költségek mellett lehetséges. Több ponton igényelne kétharmados támogatást a változtatás, de sima többséggel is lehetne orvosolni a gondok jelentős részét (gyakorlatilag a megyei szint eltörléséhez és a helyi önkormányzatok összevonásához kell csak a minősített többség). Ezen a területen nincs aktuális számítás a megtakarításokról, de éves szinten ez is több tízmilliárdosra tehető.

Az adóreform terén már nem ilyen egyértelmű a kép, de ennek egy része is olcsón „megúszható” lenne. Az igaz, hogy a lényegesebb kérdés az általában is magas adókulcsok mérséklése lenne, hogy a hazai vállalkozások visszanyerjék nemzetközi versenyképességüket, illetve ne legyenek adócsalásra kényszerítve. Itt azonban nemcsak a mértékkel, de az adóterhelés elosztásával is gondok vannak, vagyis csupán átrendezéssel is lehetne jelentős eredményeket elérni. Látszik is némi próbálkozás egy év közepi lépéssel, hacsak nem dől dugába a kezdeményezés a szándékolt kormányváltás miatt. Bár a tervezett változtatások közel sem akkora nagyságrendűek, mint amit a piac várt, legalább jó irányba történnének.

Ha ráadásul mindezt egyszerre lépné meg az újonnan felálló kormány, akkor mintegy mellékhatásként javulna az országba vetett befektetői bizalom is. Ez pedig mérsékelné az általuk elvárt hozamokat, áttételesen tehát a költségvetés hiányát is.

A szerző a Világgazdaság munkatársa