Euróalkunk kevés eséllyel

A magyar miniszterelnök február végén pendítette meg először, hogy – az eurózónába kerülés maastrichti kritériumainak a fenntartásával ugyan, de – az „előszobáztatás” időtartamát le kellene csökkenteni. Értve ezen az eurótagságnak azt a feltételét, miszerint valamely EU-tagállam csak akkor válhat az eurózóna részévé, ha – a négy maastrichti kritérium teljesítése mellett – legalább két évet sikeresen eltölt az európai árfolyam-mechanizmusban (ERM II) is. (A „sikeren” az értendő, hogy az ERM-be bevezetett nemzeti valuta árfolyama a rögzített középárfolyamtól mindkét irányban 15-15 százalékos sávon belül marad.) Gyurcsány szerint luxus két évet várakoztatni akkor, amikor bizonyított tény, hogy az eurózónán belül lévő országok sokkal kevésbé vannak kitéve a globális gazdasági-pénzügyi válságnak, mint az azon kívüliek.

Az elsőnek reagáló Barroso bizottsági elnök beérte azzal, hogy emlékeztetett rá: a kelet-európai országok között is akadnak már olyanok, amelyek „valamennyi” feltételt teljesítve be tudtak kerülni az euróklubba. Nincs tehát szó a „régiek” valamiféle privilégiumáról. Maguk az eurótagok először a március 1-jei EU-csúcson válaszoltak, midőn többen kiálltak a „kritériumok sérthetetlensége” mellett. Majd egy héttel később a pénzügyminiszterek vetették el immár konkrétan az ERM II-es időszak lerövidítésének a lehetőségét.

A Gyurcsány-ötlet tehát látszólag elvérzett, ami persze nem zárja ki, hogy a magyar miniszterelnök a március 19–20-i újabb EU-csúcson azt ismét felmelegítse. Teheti, mert a felvetés nem csak negatív visszhangot kapott. Mielőbbi eurótagságot szorgalmazó nyilatkozatot tett például a Világbank elnöke. Az is kiderült, akadt már példa rá (Olaszország és Finnország esetében), hogy nem kellett két évet várakozni az „előszobában”. Mindez igaz lehet, de a mai körülmények között aligha játszik fontos szerepet. Az olasz–finn kivétel ráadásul még azzal is védhető, hogy a két ország ugyan formai szempontból valóban nem töltött 24 hónapot az ERM II keretei között, de valutájuk már az azt mege lőző rövid időszakban is úgy viselkedett, mintha ezen belül lett volna. Ennél fontosabb ellenérv azonban, hogy a rájuk vonatkozó döntést több mint tíz éve hozták, míg a mai válaszokat a mai körülmények determinálják.

Ezek pedig elég brutálisak. Az eurótagság valóban nyújt bizonyos védelmet – tegyük hozzá: nem abszolút értelemben, ezt Írország példája mutatja –, főként azért, mert a piac elismeri a zóna relatív stabilitását. Ez viszont abból fakad, hogy valamennyi eurótag közel azonos – makrogazdasági szempontból relatíve egészségesnek tekinthető – alapokon áll. Az övezeten már belül lévők azért vonakodnak a fenntartható euróérettséget még nem igazoló országokat befogadni, mert úgy vélik, ezzel éppen ezt a közös stabil alapot sodornák veszélybe. És e tekintetben nincs különbség „régi és új”, „keleti és nyugati” uniós tag között. Szlovénia és Szlovákia, ha már egyszer kiérdemelte az eurózóna-tagságot, ugyanúgy abban érdekelt – és ennek hangot is adtak –, hogy annak egészséges alapjait megőrizzék. Arról a szintén aligha vonzó apróságról nem is szólva, hogy ha gyengébb gazdasági háttérrel lesz valaki eurótag, viharosabb időkben nyilván könnyebben megbillen, márpedig ez esetben a kisiklás terheit a közös valután keresztül a gazdasági helyzetüket következetesebben óvó eurótagoknak is viselniük kellene. Egyszóval: a globális válság körülményei között az ostromlott vár nem érdekelt abban, hogy könnyítse a falakon belülre jutást. (Az ERM II két évének lerövidítése ezt jelentené, hiszen az érintett országoknak rövidebb ideig kellene bizonyítaniuk, hogy fenntartható a makrogazdasági stabilitásuk.) Ráadásul a magyar gazdaság – és belpolitika – jelenleg önmagában sincs olyan állapotban, hogy kívánatosnak tekintsék az ország euróövezeti tagságát. Ahhoz még bizonyítani kell – érvelni önmagában kevés.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője