Félreértett EU-csúcs

Mindenekelőtt: a csúcsnak nem az volt a fő célja, hogy egyfajta kelet-európai donorkonferenciaként a térségnek folyósítandó segélyekről döntsön. Így aztán nem is fair azon lemérni az eredményét, hogy Kelet-Európa vonatkozásában mit ért el. A találkozót a cseh EU-elnökség – részben német–francia kezdeményezésre is – a gazdasági helyzet romlása, illetve az egyes tagállamok közötti szórványos nyilatkozatháborúk eszkalálódása miatt hívta össze. Az asztalon öt kiemelt témakör hevert, közülük csak az egyik volt – úgy általában – a „szolidaritás” kérdése (merthogy bedőlni készülő gazdaság nem csupán a keleti térfélen akad, lásd a százezres tüntetést a napokban Írországban). Prágában a legfontosabb célnak a „protekcionizmus” és az unión belüli „gazdasági nacionalizmus” megfékezését tekintették, azon felismerésből kiindulva, hogy az rövid úton felrobbanthatja az egész egységes piacot és vele az uniót is.

Rátérve az elhíresült magyar kezdeményezésre: a magyar miniszterelnök nem 180 milliárd euró „összedobását” kérte a tagtársaktól, hanem a lehetséges intézkedések „számszerűsített hozadékait” bekalkulálva vélte úgy, hogy amennyiben mindez megvalósul, együttes hatásuk – bizonyos tőkésítésekkel és országsegélyekkel együtt – mintegy 180 milliárd eurót érhet majd.

Tovább árnyalva a képet: a fogadtatás nem mindenben volt eleve elutasító. Merkelék nem azt mondták, hogy nincs egy fillér sem, hanem azt, hogy ne látványos „segélycsomagokkal” dobálózzanak, hanem a mindenkori konkrét szükség mérlegelése alapján szülessenek döntések, mint történt az a magyarországi támogatás tavalyi odaítélésekor. Az eurózónába való bekerülés könnyítésénél sem eleve „lerúgták” a magyar felvetést. Juncker, Merkel és Barroso csupán annyit mondott, az eurótagsági kritériumok lazításáról nem lehet szó, de például az árfolyam-mechanizmusban (az ERM II-ben) való részvétel kérdését meg lehet beszélni, csak – tették hozzá – egy ennyire ideges piaci környezetben ne a nyilvánosság előtt, hanem szakmai keretek között.

Az sem igaz, hogy ismét „keleti és nyugati oldalra szakadt” Európa. Az egész csomagügyet ugyanis jó pár keleti ország sem szerette. Igazából, ha öszsze akarjuk foglalni, miért nem ért el látványos sikert a magyar nyomulás, az sok apró tényező együttesén múlott. Mindenekelőtt: sokakat tényleg irritált a téma sajtón keresztül történő tárgyalása. Ők azt vallják, a mai, túlérzékeny piaci közegben – ahogy Barroso fogalmazott egy hete – „felelős visszafogottságra” van most szükség. Emellett volt olyan vélemény is, hogy a magyar vagy a lett gazdaságot sem sújtotta volna ilyen súlyosan a válság, ha korábban jobb gazdaságpolitikát folytattak volna. Szerintük tehát nem reális, ha a mostanra kialakult nehéz helyzet költségeit a fegyelmezett országokkal akarják finanszíroztatni. És végül: éppen keleti oldalon többeket is irritált, hogy öt évvel a bővítés után – ez alatt az idő alatt elvben az unióban való „feloldódás” lett volna a cél – újra „keleti táborként” definiálják magukat. „Sem észak–déli, sem kelet–nyugati megosztottságból nem kérünk” – szögezte le a cseh miniszterelnök, hozzátéve, nem akar részt vállalni a „kéregető szegény rokon” szerepköréből.

Összességében: a csúcs tette a dolgát, töprengett a válság tényezőin, mérlegelte például a bizottság múlt heti szakmai papírjait, készült a március közepén esedékes formális találkozóra. Mindeközben volt egy erőteljesen mediatizált magyar kezdeményezés, amely értesülések szerint már a tárgyalóasztalnál sem hangzott el ennyire erőteljesen. Az egyes körökben válaszul várt 180 milliárd eurós segélyeső pedig kezdettől fogva csak félreértésen alapulhatott. Tehát az elmaradása sem kudarc, csupán a realitások megnyilvánulása. Kontinentális szakadás nélkül.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője