Kiút a világméretű katasztrófából

A kormányok gazdaságpolitikai válaszainak mértéke óriási eltéréseket mutat. Kína a GDP 6 százalékának megfelelő összegű – nagyrészt az infrastruktúra fejlesztésére összpontosító – programot indított el, az amerikai kormány két évre szóló, 800 milliárd dolláros kiadási és adócsökkentési tervet hagyott jóvá. A Fed és a Bank of England nullához közeli szintre szállította le az irányadó, rövid lejáratú kamatok rátáját, emellett folyamatosan pénzt pumpálnak a gazdaságba.

A meglévő, nagy összegű banki tartalékok ellenére óriási hitelezhető összegek maradnak kihelyezés nélkül. Japánban – az „elvesztegetett évtized” idején – a központi bank többnyire államkötvényeket vásárolt. Ezzel szemben most a Fed másodlagos piacot szeretne teremteni a biztosítékokkal fedezett magánhitelek részére, ennek jegyében jelzáloggal fedezett, illetve fogyasztói vagy vállalati hitelköveteléseket vesz át államkötvények mellett. A Bank of England államkötvényeket vásárol, az EKB azonban továbbra is aggódik az infláció miatt, ezért lassabban reagál.

Az amerikai kormány összesített kötelezettségvállalásainak értéke – a garanciák, a hitelek, a mentőakciók vagy a Fed valutacsere-ügyleteinek szavatolása révén – eléri a 10 000 milliárd dollárt. Az unióban az EKB helyett a tagállamok kormányai lépnek fel az adott funkcióban.

A fiskális válasz – az adócsökkentések és a pénzköltés – mértéke térségenként eltér, szerepe valamelyest kisebb az adósságokkal szemben ellenérzéseket tápláló Európában, mint az USA-ban, illetve Kínában. Az USA több és nagyobb összegű fiskális ösztönzésre sarkallja Európát, utóbbi ellentételként erősebb és globálisan összehangolt pénzügyi szabályozást követel Washingtontól. Ilyenkor önként adódik a kérdés, működőképes lesz-e a nulla kamatszint, a pénzügyi szektort érintő mentőakciók és a fiskális ösztönzők elegye. Ha nem, akkor mi mást lehetne tenni?

A fiskális intézkedéseket illetően empirikus bizonyítékok támasztják alá, hogy a fogyasztás mértékét háromnegyed részben a hosszú távú gazdasági kilátások határozzák meg, nem pedig a rövid távon rendelkezésre álló pénz összege. Ezért az időleges hatású adócsökkentés nyomán keletkező jövedelmet a fogyasztók nem költik el, hanem inkább megtakarítják. Ha azonban az adócsökkentés likviditásszűkével szembesülő egzisztenciákat céloz meg, akkor jobb hatásfokot lehet elérni, ráadásul humánusabb is a lépés.

Egyesek hivatkoznak az infrastrukturális beruházásoknál jelentkező „keynesi multiplikátor” hatásra, amely szerint a kiadott összeg másfélszeresének megfelelő, pótlólagos jövedelemképződésre lehet számítani. Az infrastrukturális projektek beindítása azonban roppant időigényes a célok nehézkes megfogalmazása miatt, ráadásul provinciális szempontok érvényesülnek. Japánban az évenkénti 15-20 ezer milliárd jenes programokkal sem lehetett érdemi növekedésserkentő hatást kiváltani az „elvesztegetett évtized” idején. Ugyanez volt a helyzet Amerikában a nagy válság idején, mert 1939-ben, a depresszió kezdete után egy évtizeddel még mindig 15 százalékos volt a munkanélküliség.

Elvileg előbbre lehetne hozni az amúgy is szükséges kiadásokat. A kormányoknak azonban óvatosan kell bánniuk a fiskális ösztönzéssel, amely kevéssé hatékony fegyver a munkanélküliség elleni harcban és a jövedelmek stabilizálásában, miközben a felhalmozódó adósság súlyosan megterheli a hosszú távú növekedési kilátásokat.

A pénzpumpa hordozza a gyorsuló infláció veszélyét, ezért a fogyasztókat – megelőzendő a későbbi drágulást – a tartós fogyasztási cikkek beszerzésének előrehozatalára készteti. Az elszabadult inflációt már nehéz megfékezni, ezért a központi bankoknak – a fellendülés első jelei után – nyomban vissza kell vonniuk a korábbi likviditástöbbletet.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a leghatékonyabb gazdaságpolitikai eszközökkel is csak mérsékelni lehet a súlyos recesszió következményeit. A mostani felfordulásból egyhamar nem lehet kilábalni. Recessziókat korábban néha erőteljes fellendülés követett, a pénzügyi válságok leküzdése azonban mindig fájdalmas és időigényes folyamatot feltételez. Mint arra közgazdászok – például Kenneth Rogoff – rámutattak, a súlyos pénzügyi válságokból a múlt században egyes országok gyakorta fél évtized vagy ennél is hosszabb idő alatt lábaltak ki. Akkor sok esetben egy-egy országot (Argentínát, Japánt) vagy régiót érintett a viszszaesés, most azonban gyakorlatilag az egész világ szenved a válságtól.

Súlyos gazdasági visszaesés idején sokan az egész gazdasági rendszer iránti bizalmukat veszítik el. A múlt század harmincas éveiben számos nyugati értelmiségi fordult a kommunizmus felé, a bajokra a központi tervezésben keresve a mindenható orvosságot. Ebből az intellektuális kalandból azonban sokan később sem tudtak kikecmeregni. Jelenleg semmilyen alapja sem lenne annak, hogy visszanyúljunk a szocializmus vagy a tervgazdálkodás rendszeréhez. Az állami köldökzsinórtól elszakadva majdan egy jobban szabályozott pénzügyi rendszert kell teremteni. Bármely pénzügyi intézmény tevékenységét – amely túl nagy ahhoz, hogy bukni hagyják – a jövőben aprólékosan kell szabályozni és ellenőrizni, ennek hiányában pedig a kisebb cégekre való feldarabolás lehetőségét is vizsgálni kell. Addig is csak bizakodhatunk, hogy Bernanke, King és Trichet helyes monetáris politikát követ, politikusaink pedig nem herdálnak el nagy összegeket hatástalan fiskális ösztönzésre.

Michael J. Boskin a Stanford Egyetem közgazdaságtan-professzora

@ www.project-syndicate.org