Út a pokolhoz? Protekcionizmus és (v)álság

Az elmúlt hetek, hónapok „sláger”-témája kétségkívül a válság, amely egyelőre mint valami gyilkos kór megfékezhetetlennek tűnő módon újabb és újabb helyeken üti fel a fejét, újabb és újabb szimptómákat mutatva. A válságtól nem elválaszthatóan a reflektorfénybe került egy gazdaságpolitikai főnixmadárként fel-feltámadó jelenség, a protekcionizmus is. Nem új dologról van tehát szó, de a globalizált, telekommunikációs hálózatokkal lefedett világunkban minden korábbinál gyorsabban terjedő hírekből úgy tűnik, manapság különösen veszedelmesen terjed.

Abban látszólag mindenki egyetért, hogy valami rossz dolog ez az egész, amely a (gazdasági) nacionalizmus, populizmus, sovinizmus és más „izmusok” bőrébe bújva fenyegeti a globális piacokat, a kialakult világrendet. De elkerülhetetlenül felmerülnek olyan kérdések is, amelyek nagy részére ma még nem tudunk korrekt válaszokat adni. Azért sem, mert visszavezetnek a liberalizmus kontra állami intervenció örökzöld vitájához.

Segíthetik-e az egyes országok, ágazatok, vállalatok gondjainak megoldását protekcionista intézkedések? Ha igen, a jelenlegi helyzetben van-e erkölcsi alapja bárkinek ezeket az intézkedéseket rossz néven venni? Ha nem, tud-e bárki – a hangzatos szlogeneken kívül – más megoldásokat ajánlani? Meghúzható-e a határ a többé-kevésbé elfogadott gazdasági patriotizmus és a protekcionizmus között? Ugyanabba a kategóriába tartozik-e egy „vásárolj hazai terméket” vagy „üdülj belföldön” jellegű felhívás és például a bankok kényszerállamosítása? Áthidalhatja-e az állami intervenció a piaci folyamatokban keletkezett szakadékokat? A nyílt vagy a bújtatott protekcionizmus a veszedelmesebb?

A kérdések sora még hosszan folytatható, de sem további dilemmák felsorolására, sem megnyugtató válaszok megfogalmazására itt nincs mód. Két témával azonban szeretnék kiemelten foglalkozni.

Az első: túl kellene lépnünk mindnyájunknak (politikusoknak, közgazdászoknak, kutatóknak és újságíróknak stb.) azon a sztereotíp megközelítésen, hogy szóban szidjuk, tettekben pedig támogatjuk a protekcionista törekvéseket – legalábbis a sajátjainkat! Az Európai Parlament gazdasági szakbizottságának február eleji ülésén az egyik újonnan belépett tagország pénzügyminiszterének szájából hangzott el a címben is idézett dörgedelem, amely szerint a protekcionizmus út a pokolhoz. Öt nappal később az adott ország kormánya olyan gazdaságélénkítő csomagtervet jelentett be, amelynek jó néhány eleme igencsak protekcionista jellegű. Az ilyen, „bort iszik, vizet prédikál” típusú példákat még hoszszan lehetne sorolni Amerikától Oroszországig. A képmutatásnál szimpatikusabbnak tűnik számomra az a francia hozzáállás, amely szerint Franciaország igenis megvédi autóiparát – miután az Európai Unió nem volt képes közös akciókat megszervezni.

A második kérdés az előzőnél súlyosabb következményekkel járó „mindenki mindenki ellen” jelenség. A sokrétű ellentétek forrása pedig az – ha ezt nem is mindig mondjuk ki –, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer a nulla összegű játékot tekinti kiindulásnak. Ha én több saját gyártmányú autót tudok eladni, akkor feltételezhető, hogy egy másik gyártónak csökken az értékesítése. Pedig ez alapvetően nem igaz! Ettől még az ellentétek élnek és sokasodnak. Gondoljunk csak a legutóbbi davosi találkozóra. A szegény országok a gazdagokat, Oroszország (Putyin) a nyugati országok vezetőit, India ugyancsak a fejlett nyugati országokat vádolta azzal, hogy a protekcionista törekvések álarca alatt úgy akarják saját gondjaikat megoldani, hogy semmibe veszik mások érdekeit. Teszik ezt azok – hangzottak a vádak –, akik korábban a legvehemensebben tiltakoztak mindenféle állami beavatkozás ellen.

Az Egyesült Államokban elfogadott „Buy American” intézkedés vagy a klímavédelem ürügyén drágítani kívánt import is olyan erődemonstráció részét képezik, amely nemcsak a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) rosszallását váltotta ki, de ismét felerősítette az Európai Unió és az USA közötti gazdasági ellentéteket, valamint az USA és Kína közötti feszültségeket. Érdekes módon egyébként Pascal Lamy, a WTO elnöke kemény szavakkal bírálta ezeket az intézkedéseket, majd kicsivel később úgy nyilatkozott, hogy a klauzula megfelel azon globális kereskedelmi szabályoknak, amelyek az Egyesült Államok WTO-beli kötelezettségvállalásait is keretbe foglalja.

Nem mentes a protekcionista törekvések által kiváltott ellentétektől és az ezeket kísérő képmutatástól az Európai Unió egésze sem. Miközben az Európai Bizottság ismételten kifejezi a rosszallását Franciaországnak az autóipari intézkedések miatt, különösebb vita nélkül jóváhagyta többek között a spanyol és olasz mentőcsomagot. A francia gyakorlatot Németország is nehezményezi, talán azért is, mert nem tudnak megegyezni az Opel állami, illetve tartományi megsegítéséről. Kiéleződő ellentétek övezik – s ezt saját bőrünkön is érezzük – a sikeresebb és a komolyabb bajban levő új tagországok közötti kapcsolatokat is. Az sem véletlen természetesen, hogy a válság jó alkalmat ad arra, hogy erősödjön a korábban örömmel fogadott külföldi munkaerő alkalmazása elleni tiltakozás.

Bár a „magyar” autóipar – más ágazatokhoz hasonlóan – ugyancsak támogatásra, segítségre szorulna, igazán nem vádolhat minket senki a gyors, felelőtlen védőintézkedésekkel. Jó lenne, ha növekedne a magyar eredetű élelmiszerek aránya az áruházak polcain, de hát ki tudja, hogy mi számít magyarnak? Az agrártárca szakértői bizottságot hozott létre ennek tisztázására, ez garantálja a további, hoszszú vitákat. A hazai idegenforgalom protekcionista támogatásának pedig még a látszatát is el akarjuk kerülni, ezt jól demonstrálja az üdülési csekkek tervezett megadóztatása.

A szerző a Zsigmond Király Főiskola egyetemi docense