Válság EU-olvasatban

Ismét bebizonyosodott, hogy az eltérő ingerküszöb miatt más súlyú és jellegű hírekkel lehet feltűnést kelteni az európai uniós intézmények és tagországok körében, mint amilyenek nemzeti keretek között esetleg már nagyot szólnak. Az elmúlt héten a magyarországi történésekből lényegében csak annyi ment át a brüsszeli köztudatba, hogy lemondott a miniszterelnök, s hogy az utódát „keresték”. Ebből 1400 kilométer távolságból alapvetően már csak annyi jött le, hogy kormány(fő)válság van Budapesten. Ez pedig uniós keretek között nem szenzáció, rendszeresen megesik más tagállamban is. Nem is olyan régen Belgiumban mintegy fél éven át képtelenek voltak új kormányban megállapodni, de Hollandiában szintén akadt már száz napot meghaladó hasonló üresjárat. Úgyhogy egy hét bizonytalanságra még aligha kapják fel a fejüket Brüsszelben.

Azt is inkább csak a nemzetközi sajtó kezdte feszegetni, vajon nincs-e bizonyos fokig közös tanulsága annak, hogy rövid időn belül kormányválságba torkollott a lettországi, a csehországi és a magyarországi helyzet, miközben szakértők arra számítanak, hogy hamarosan Bulgária is követheti őket. Az első válaszok azonban itt szintén inkább nemlegesek, lévén, hogy az okok jórészt eltérők. A csehek esetében például a gazdasági válság egyáltalán nem játszott szerepet, míg a letteknél és magyaroknál jól ismert módon a korábbi években folytatott téves honi gazdaságpolitika is előidézte a bajt.

Összességében a magyar helyzet és annak – egyelőre elmaradt – EU-visszhangja újra azt példázza, hogy az uniós értékelés paraméterei alapvetően mások, mint amit otthon sokan gondolnak. A legfontosabb persze a konformitás az alapvető EU-értékekkel. Rögtön utána azonban olyanok jönnek: vajon egy tagállam mennyiben hajtja végre a közösen vállalt kötelezettségeket – például jogalkotásban, szabályok átültetésében –, vajon az adott kormány mennyiben kiszámítható és stabil partner, és főként: EU-szinten csapatjátékos-e, vagy sem. Jogátültetésben Magyarország eddig nemigen keltett feltűnést. Külső szemlélő számára a stabilitás is adottnak látszik. Kevés olyan tagja van ugyanis az uniónak, ahol az elmúlt tizenkilenc évben valamennyi kormány kitöltötte a mandátumát (legfeljebb a kormányfő személye változott). Hogy ennek részben speciális magyar alkotmányjogi oka is van, az már más kérdés – olyan, amely kívülről nem látszik. Csak a stabilitás.

Ami a csapatjátékot illeti, az azért fontos, mert egyrészt egymás vonatkozásában leginkább ez látható, másrészt mert az EU működési logikája az állandó kompromisszumkeresésre épül (ha tisztán 27 tag követelésén alapulna, két hét alatt szétvernék az egészet), és így az együttműködési készség az egyik legkarakterisztikusabb jellemzője egy kormánynak. Magyarországot sokáig e tekintetben is a „problémamentes” tagok között tartották számon. Más kérdés, hogy ez a kép az utóbbi fél évben változott. Tavaly decemberben, a klímacsomagról döntő EU-csúcs idején sokakban visszatetszést keltett, hogy a magyar küldöttség lényegében előkészítetlenül kezdett a csúcs napján olyan tételeket követelni, amelyek az akkor már összeállni látszó csomagba abban a formában nem férhettek bele. Szintén az előzetes konzultáció hiányát rosszallották sokan a márciusi informális csúcson, midőn a magyar kormányfő megtette nagy ívű javaslatát a kelet-európai gazdaságok támogatására, jóllehet, mint utóbb kiderült, sokan az érintettek közül sem kértek belőle.

Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulások sokkal tartósabb nyomot hagynak uniós körökben, mint az, hogy hány nap alatt sikerül egy pillanatnyi belpolitikai patthelyzeten úrrá lenni. Az utóbbi kapcsán a türelem végtelen.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője