Az EU izlandi dilemmája

Az EU-integráció híveinek körében mindig is fájó hiányként emlegették egyes fejlettebb európai országok – Norvégia, Svájc, Izland – kívül maradását az unión. Főként, hogy eközben a gazdaságilag elmaradott (tehát még jó ideig masszív támogatásra szoruló) déli és keleti országok folyamatosan növekvő számban ostromolják az EU-kapukat. Igaz, az izlandi történet sem mentes szeplőktől. Zavaró, hogy csak egy komplett államcsőd tudta rávenni a szigetlakókat a tagsági kérelemre. Sőt, még ilyen körülmények között is csak halvány parlamenti többséget sikerült az ügy mögé állítani, amely – volt már ilyenre példa – a belpolitikai széljárás változásaival akár el is fogyhat. De legalábbis az effajta megosztottság később is állandó konfliktusforrás lehetőségét hordozza magában, csak éppen akkor már belső EU-ügyként.

Ennek ellenére uniós részről az elsöprő többség nem hezitált üdvözölni az északiakat, és az Európai Tanács szinte órákon belül formális véleménykészítésre szólította fel az Európai Bizottságot. De ez az azonnali reagálás délen már nagyon másként csapódik le. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, ha arrafelé sokan hittek is még a Balkánnak „európai jövőt” ígérő szaloniki folyamatban, az izlandi intermezzo alaposan leapaszthatja a számukat. Pedig fogyott az e nélkül is. A lassan születő reagálás az eddigi balkáni tagsági kérelmekre, avagy az „élenjáró” jelölttel, Horvátországgal több mint fél éve teljes egészében lebénult csatlakozási tárgyalás önmagában is mind több gyanakvást ébresztett az ottani emberekben, kormányokban. Ezt tetőzi most be, hogy miközben Albánia három héttel ezelőtt átadott kérésére mindmáig nem született formális válasz, és miközben hónapok óta mindenki „bővítési fáradtságról” beszélt az uniós intézményekben – ahol előbb még meg akarják várni a lisszaboni szerződés sorsának tisztázását –, most hirtelen órákon belül egyetértés övezett egy újabb tagsági kérelmet, azonnal meg is nyitva annak elbírálási folyamatát.

Az igazsághoz tartozik, hogy erre is megvan a legitim válasz. És nem is porhintés: tény, Izland, amely jó másfél évtizede már az Európai Gazdasági Térség – gyakorlatilag az EU belső piaca – tagja, sok esztendeje immár „Schengenen” is belül van, 60-70 százalékban már ma is lényegében az EU része. Nem véletlen, hogy az európai közvélemény-kutatások mindig is azon ritka országok között hozzák ki, amelyeket az európaiak többsége még ma is szívesen látna az unióban. Mindez az önálló államiság útjára csak néhány éve lépett, gazdasági romhalmazon vegetáló, a szervezett bűnözés és a félkatonai szervezetek által sokszor sakkban tartott egyes dél- és kelet-európai „potenciális jelöltekről” többnyire aligha mondható el.

Ennyiből, ha az európai külpolitika őszinte akar lenni, akkor úgy kellene fogalmaznia, hogy az Izlandnak adott gyors válasz volt a természetes. És az nem volt az, ahogy hat éve látszólag ugyanezt ígérték a vérzivataros balkáni testvérháborúból éppen csak kilépő országoknak. A hivatalos brüsszeli külpolitika szerint ugyan ez elengedhetetlen volt, mivel csak az „európai kilátással” tudtak alternatívát kínálni a térség országainak a rögeszmés nacionalizmussal szemben. A baj csupán az, hogy éppen Izland példája mutatja: miként nem lehet félig terhesnek sem lenni, úgy „félig tagjelölt” sem lehet valaki. Előbb-utóbb kiderül, vannak nála „igazibb” jelöltek is. Ami után már társadalmi-politikai érettség is kell annak megemésztéséhez, hogy amit addig közeli célnak hittek, az ma még csupán irány. Amelyet persze továbbra is érdemes lehet követni. Kérdés, hogy ez a fajta bölcsesség vajon mennyiben meghatározó arrafelé.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője