Az újraértelmezett merkantilizmus hasznos vonásai

A bevezetőben szereplő dilemmában az egyik oldalon állnak a szabadpiac lelkes támogatói és a neoklasszikus közgazdászok, akik eltökélten hisznek az állam és az üzleti világ teljes szétválasztásában. Az ő nézeteik szerint a kormányoknak világos szabályokat kell felállítaniuk, hogy aztán hagyják a vállalkozásokat úszni vagy elsüllyedni, a maguk ereje szerint. A köztisztviselőknek a magánérdeket mindig karnyújtásnyi távolságra kell tartaniuk, kizárva mindenféle haverkodást. E nézet szerint a fogyasztó a király, nem pedig a termelő. A fenti elv az Adam Smith koráig visszanyúló és a gazdasági tankönyveket máig uraló hagyományt tükrözi. Egyúttal meghatározó kormányzati gyakorlat mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában, illetve az ő modelljükhöz igazodó országokban, akkor is, ha a gyakorlat időnként eltér az idealizált elvektől.

A másik oldalon állnak azok, akiket korporatista vagy neomerkantilista elvek követőinek tartunk, és akik a kormány, illetve az üzleti világ közötti szövetséget a jó gazdasági teljesítmény és a társadalmi harmónia lényeges elemeként látják. Ebben a modellben a gazdaságnak olyan államra van szüksége, amely gondosan figyel az üzleti világ elvárásaira, és ösztönzők kidolgozásával, szubvenciókkal, illetve más, célzott juttatásokkal nyomban olajozni kezdi a kereskedelem gépezetét, ha erre szükség van. Mivel a beruházás és a munkahelyteremtés gazdasági prosperitást hoz, ezért a kormányoknak a gazdaságpolitikájukkal elégedetté kellene tenniük a termelőket. E nézet szerint a merev szabályok és az elérhetetlen politikusok megfojtják az üzleti világ életerejét.

Ez utóbbi elvek a XVII. századra visszanyúló merkantilista tradíciót tükrözik, amely szerint az államnak aktív gazdasági szerepet kell vállalnia a kivitel előmozdításával, a behozatal hátráltatásával, illetve az üzleti világot és a koronát egyaránt gazdagító kereskedelmi monopóliumok kialakításával. Ez az elképzelés máig fennmaradt az ázsiai export-szuperhatalmak (például Kína) gyakorlatában.

Adam Smith és követői döntő győzelmet arattak a kapitalizmus két, imént vázolt modelljének harcában. A valóságban azonban ennél jóval árnyaltabb a kép.

A háború utáni évtizedek növekedési bajnokai – kezdetben Japán, majd Dél-Korea, legutóbb pedig Kína – az aktivista kormányzás jegyeit mutatták a nagyvállalatokkal kialakított szoros együttműködés formájában. Mindenütt ösztönözték a kivitelt és hátráltatták az importot. Kínában a magas megtakarítási ráta, illetve a kereskedelmi többlet egyaránt a merkantilista tanok alkalmazására utal. A XVIII. század közepén hasonló elvek szolgáltak alapul Nagy-Britanniában az ipari forradalom elindításához.

Az elmondottak korántsem jelentik azt, hogy idealizálnánk a merkantilizmus gyakorlatát, amelynek káros hatásait könnyű észrevenni. A kormányok hamar az üzleti érdekeltségek zsebében találhatják magukat, és ez – gazdasági növekedés helyett – az „urambátyám-kapcsolatok” és a korrupció általánossá válásához vezet. Ha ez a rendszer kezdetben sikeresnek látszik is, a kormányzati beavatkozás túlléphet a hasznosnak tartott szinten, és megcsontosodhat. A kereskedelmi többletek hajszolása konfliktusokhoz vezethet a partnerekkel, a merkantilista gazdaságpolitika sikere pedig attól függhet, hogy másutt milyen mértékben hiányoznak a hasonló módszerek. Az egyoldalú merkantilizmus önmagában nem kínálja a siker garanciáját. A kínai–amerikai kereskedelmi kapcsolatok például az egekben kötött házasság képét sugallhatják, a valóság azonban az, hogy elkerülhetetlenül robbanáshoz vezetnek. Az eredmény pedig az lesz, hogy Kínának alapvető változtatásokat kell végrehajtania a gazdasági stratégiájában.

A merkantilista észjárás néhány ponton mindazonáltal fontos előnyt is kínál a gazdaságpolitika irányítói számára: visszacsatolást ad például a magángazdaságot érintő kényszerekről és lehetőségekről, emellett képes gazdasági célok mögé állítani a nemzeti szándékokat. Ebből pedig a liberálisok sokat tanulhatnak. Az állam és az üzleti szféra szoros kapcsolatában rejlő előnyök felfedezése sötét folt a modern gazdasági liberalizmus észjárásában. Elég, ha megnézzük, milyen következtetések adódtak a jelenlegi amerikai pénzügyi válság okainak kereséséből. A közfelfogás szerint az okot a gazdaságpolitikusok és a pénzügyi szektor között az utóbbi évtizedekben kialakított szoros kapcsolatokban kell keresni. A tankönyvekhez ragaszkodó liberálisok szerint az államnak távolságot kellett volna tartania a történésektől, és csak a fogyasztói szuverenitás védelmezőjeként lett volna szabad fellépnie.

A probléma azonban nem ott van, hogy a kormány túl sokszor hallgatott a Wall Street szavára, hanem éppen ott, hogy nem figyelt eléggé a reálgazdaság, a valódi termelők és újítók véleményére. Így történhetett, hogy a hatékony piacokról és az önszabályozásról szóló gazdasági teóriák tesztelés nélkül léptek a józan ész helyébe, megnyitva az utat a pénzügyi érdekcsoportok hegemóniája előtt, a roncshalmazt pedig odalökve mindenki másnak, beleértve a kormányokat.

A szerző a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org