Leszokni az államról

A válság előtti pénzbőségnek, illetve a válság eredményezte pénzszűkének a reálgazdasági hatásai meglehetősen egyértelműek. Plasztikus módon azonban talán mégis egy diákoknak kitalált közgazdásztanmese világítja meg a pénz puszta jelenlétének gazdasági teljesítményre gyakorolt hatását. E szerint egy kihalt vadnyugati városba érkező cowboy felkeresi a kocsmárost, és rábízza utolsó százdollárosát, amíg az indiánok földjére lovagol. Miután a cowboy hónapokig nem tér vissza, a kocsmáros nem tud ellenállni a kísértésnek, és a megőrzésre átadott száz dollárból új berendezést készíttet a kocsmába a kisváros asztalosával. Az asztalos ugyanebből a pénzből kifesteti a lakását a város festőjével, a festő rendbe hozatja a kertjét a kertésszel és így tovább. Alig egy év múlva visszatér a cowboy, és megdöbbenve látja, hogy a város a távolléte alatt kivirágzott. Betér a kocsmába, ahol valaki egy lakodalom végén éppen az ő százdollárosával fizeti ki a kocsmárost, aki így szerencséjére azt mindjárt vissza is tudja szolgáltatni a cowboynak. A pénzt a cowboy lazán átveszi, dohányt sodor bele, rágyújt, és hanyagul közli, hogy egyébként hamis volt. A történet egyetlen hiányossága, hogy korábbi ismereteim szerint ezen a ponton véget ér, és semmiféle utalást nem tartalmaz arra, hogyan alakul a város további fejlődése.

Márpedig régiónkat és hazánkat éppen ilyen történeti logika mentén érte el a válság. A világpiacok pénzbősége számunkra is olcsó hitelforrásokat biztosított, ebből támogatta lényegében a rendszerváltás óta bekövetkezett gazdasági fejlődést. Amint kiderült azonban, hogy ezen pénzmennyiség egy hányada valójában nem is létezik, a pénzforrások jelentős része elapadt vagy megdrágult. A régió országainak gazdasági növekedése negatív tartományba zuhant. Az igazi kérdés azonban az, hogy a külső pénz hirtelen eltűnésével milyen gyors alkalmazkodásra lesz képes gazdaságunk.

A régiós összehasonlításban magasan eladósodott államháztartásunk gazdaságban vállalt pénzügyi szerepének amúgy is, jelen körülmények között pedig különösen radikálisan csökkennie kell: a forráshiányos időszakban nagyrészt az uniós támogatások társfinanszírozására korlátozódhat, miközben szabályozói szerepe ettől még akár lényegesen bővülhet is. Egyes ágazatok így egyszerre szenvedik el a hitelforrások beszűkülését és megrendelőjük eltűnését, vagy a korábbinál lényegesen visszafogottabb költekezését.

Persze bizonyos iparágak – például a lakásingatlanok piaca és kereseti viszonyai – még a korábbi támogatási rendszerek fenntartásának időszakában öszszeroppantak, jól mutatva, hogy a válság rövid távú hatásait még a régi, bőkezű támogatási rendszer sem volt képes ellensúlyozni, így az ilyen célú pénzköltés hatástalanná és pazarlóvá vált. Ezen iparág egyike a néhány, szélsőséges alkalmazkodásra kényszerített szektornak, ahol az állami beavatkozásnak sem pénzügyi háttere, sem lehetősége, sem hatása nem maradt. Persze nem sokkal könnyebb a helyzete néhány más ágazatnak sem, mint például a gépjármű-kereskedelem, a turisztikai szektor vagy az agrárium.

Mégis, egyedi ellenpéldákat azért olykor találhat az ember. Üdítő színfolt például a kapolcsi nyári fesztivál, amely a korábbi évek állami támogatásának kényszerű elapadásával is képes volt fennmaradni. A helybeliek önkéntes munkája, a résztvevők, társulatok és művészek lelkesedése a korábbi költségvetés huszadáért is képes volt megvalósítani egy megjelenésében az eredetitől alig különböző rendezvénysorozatot. Tekintsük ezt az idézett közgazdásztanmese pozitív kimenetelű befejezésének: van tehát olyan, a vadnyugati kisváros sorsát osztó hazai kisfalu, amely a külső pénz eltűnésével is képes a fejlődési pályáján maradni, s ez a lehetőség adott egész gazdaságunknak.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere