Póluspanasz(ok)

Nem azt kapjuk, amit vártunk. A 2007–13-as Új Magyarország fejlesztési terv egyik figyelemre méltó kezdeményezésével, a pólusprogrammal szemben ez az egyik legfőbb kifogás. Annak idején – magam is emlékszem – nagy álomként született meg a gondolat, amely Budapest fejlettségi szintjéhez egyre inkább közelítő, kiugró fejlődéssel, versenyképességgel kecsegtette a pólusnak jelölt városokat.

Nagy volt a tülekedés a városok részéről. Emlékszem, póluspárként így került be a programba Székesfehérvár és Veszprém, szeretett volna Szeged párja lenni Kecskemét, Debrecené pedig Nyíregyháza. Konszenzus volt abban, hogy ha csak a fele igaz, akkor ez a program megéri a fáradságot.

Ma majdnem konszenzus van a program eddigi teljesítményének megítélésében, másfél évvel az indulás után. Hármas – mondja az egyik oldal. Hármas alá – értékel a másik. Emlékszem, mindketten rajongói voltak a pólusprogramnak. Nem mondanám, hogy most csalódottak. Inkább többet vártak. Több pénzt, közérthetőbb kiírásokat, még jobb intézményrendszert.

Magyarországon még mindig alacsony szinten áll az együttműködés képessége. Ezt volt talán a legfontosabb megállapítása a programról véleményt mondóknak. Pedig annál inkább lehet hatékony fejlesztési/versenyképességi pólus egy-egy város, minél jobb ott a kooperáció az önkormányzati intézmények, az egyetemek, vállalkozások és szakmai érdekképviselek között.

Aztán jelentkezett egy újabb város, és kiderült, hármas és hármas között is van különbség. Az ugyancsak közepest adó polgármester rögtön értésemre adta: nincs oka panaszra, ezt jelzi ezzel a minősítéssel. Egyúttal pedig bizalmat szavaz a programnak, továbbá póluspárjának, Székesfehérvárnak, a program keretében a két városban és a két város között együttműködőknek. S a befektetőknek, akik tavaly a tőkevonzó képessége alapján az első helyre sorolták a pólusváros Veszprémet.