Visszatér az iparpolitika: alkalmazni, de hogyan?
Kína gyakorlata egyértelműen igazolja ezt. Iparának látványos ereje nagyrészt az új ágazatoknak nyújtott állami támogatáson nyugszik. Az állami vállalatok inkubátorként működtek a műszaki tudás és a menedzsmentismeretek fejlesztésében. A helyi eredetű hányadra vonatkozó előírások nyomán termelékeny beszállítói háttér jött létre az autógyártásban és az elektronikai iparban, a globális piaci terjeszkedésükben bőkezű exportösztönzés segítette a cégeket.
További példával Chile szolgálhat, amelyet gyakorta említenek szabadpiaci paradicsomként. A kormány itt is kulcsszerepet játszott az export teljes skálájának felfuttatásában. A déligyümölcs-termesztést és -kivitelt államilag támogatott kutatás-fejlesztés alapozta meg, a faipari ágazat szubvencionálását pedig maga Pinochet elnök rendelte el. Az ipari szinten űzött haltenyésztést a kvázi állami vállalkozásfejlesztő alapítvány, a Fundación Chile alapozta meg.
Az ilyen típusú gazdaságirányítási elvek alkalmazásában a pálmát mindazonáltal az Egyesült Államok viszi el, ez eléggé ironikus, mert az „iparpolitika” említése szinte tabu az ottani hivatalos diskurzusban. Az amerikai innovatív hajlam és potenciál ennek dacára is az állami támogatás révén alakult ki. Amint azt a Harvard egyik professzora, Josh Lerner az egyik könyvében kifejtette, az amerikai hadügyminisztérium megrendelései kulcsszerepet játszottak a Szilícium-völgy korai fejlődésében, korunk valószínűleg legnagyobb vívmánya, az internet pedig ugyanennek a tárcának egy 1969-es projektjéből nőtte ki magát.
Az iparpolitika alkalmazása Amerikában nemcsak történelmi összefüggésekben bukkan fel, hiszen az ottani kormányzatot ma is a világ legnagyobb kockázatitőke-befektetőjeként tartják számon. A The Wall Street Journal szerint az energiaügyi minisztérium mintegy 40 milliárd dollárral támogatja magáncégeknél a különféle zöldtechnológiák fejlesztését. A tárca tavaly több mint négyszer többet fordított ilyen célokra, mint a magántulajdonban lévő kockázatitőke-társaságok.
Az iparpolitika új keletű felkarolása üdvözlendő felismerése annak, amit a növekedés elemzésével foglalkozó, fogékonyabb közgazdászok mindig is tudtak: új iparágak kifejlesztéséhez gyakorta szükség van egy kezdeti lökésre a kormányok részéről. Ez az ösztökélés jöhet akár szubvenció, akár hitelek, akár infra-struktúra-juttatás, vagy más támogatás formájában. Ezért ha egy sikeres ágazat láttán bárhol megkarcoljuk a felszínt, alatta nagy valószínűséggel megtaláljuk az állami segítség valamilyen formáját.
Az iparpolitika esetében az igazi kérdés nem az, hogy kell-e alkalmazni, hanem hogy hogyan. Erre ismert néhány elv. Először is, az iparpolitika inkább egy gondolkodásmód, semmint bizonyos gazdaságpolitikai lépések gyűjteménye. Akik sikeresen gyakorolják, azok tudják, hogy a kormányszervek és a magánszféra közötti jó együttműködés és összhang megteremtése fontosabb, mint a pénz folyósítása. Vitakörök és beszállítói fórumok, befektetési tanácsadói hálózatok, ágazati kerekasztalok, állami-magán kockázati alapok létrehozatala mind-mind alkalmas lehet a beruházási lehetőségek és a szűk keresztmetszetek feltárására. Ehhez azonban olyan kormányzatra van szükség, amelynek megfelelő beágyazottsága van a magánszektorban, de „nincs vele egy ágyban”.
Másodszor, az iparpolitikának egyszerre kell alapulnia a „korbács és a kockacukor” alkalmazásán. Tekintettel a kockázatokra, szavatolni kell a piacinál magasabb hozamokat, erre a szabadalmi rendszerek lennének elsősorban hivatva. Ha azonban felülről nyitott ösztönző rendszereket alkalmazunk, akkor a fogyasztói árak felhajtását és az erőforrá-sok improduktív célú lekötését kockáztatjuk. Erre való a szabadalmak lejárata. Ezek az elvek a kormányzati erőfeszítések széles körére érvényesek: ösztönzőket csak ideiglenes hatállyal és teljesítményre alapozva kell megadni.
Harmadszorra, az iparpolitikát alkalmazóknak mindig fejben kell tartaniuk, hogy a társadalom egészét kell szolgálni, nem a programokat adminisztráló bürokraták vagy az ösztönzőkkel ellátott vállalatok érdekeit. A visszaélések elkerülésére az iparpolitikában a teljes átláthatóságot és az elszámoltathatóságot kell alkalmazni, és mindig nyitva kell tartani az új belépők számára. A siker záloga továbbá, hogy a kormányok ne éljenek vissza a nyertesek kiválasztásának lehetőségével. A folyamatban bizonyos hibák elkerülhetetlenek, fontos azonban, hogy az állami szervek ezekből tanuljanak, és tévedések esetén még a veszteségek felduzzadása előtt visszalépjenek.
Thomas Watson, az IBM alapítója egyszer azt mondta, hogy a sikerhez növelni kell a hibatűrést. Ha egy kormány az ipar támogatása során fél a hibáktól, akkor elkövetheti a legnagyobb melléfogást: nem próbálkozik elég keményen.
A szerző a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.