Cunami vagy Cavinton?

„Könyvbemutatóként” a Mapi május 31-i konferenciája szolgált. A hozzászólások világos célokat, hatékony intézményrendszert, bürokráciamentes ügyintézést sürgettek. Központi helyen szerepelt a vállalkozástámogatás, a munkahelyteremtés és az innováció ügye. Természetesen elhangzott az örökzöld „vajon fel tudjuk-e majd használni a támogatásokat?” kérdés, és felvonult a „minek nekünk a négyes metró?” frakció is. A rendezvényen tehát – az ügy lényegét tekintve – újat nemigen hallottunk.

Igaz, a szónokok igyekeztek a témát időszerű megvilágításba helyezni. Általában minden megszólaló egyetértett azzal, hogy a kormányváltás szükségszerűen számvetést és korrekciót is kell jelentsen. A szellemesebbek a félidejéhez érkezett 2007–13-as fejlesztési tervet focimeccshez hasonlították, és „térfélcserét” emlegettek. A lelkesebbek üdvözölték az „ígéretes” új kormányzati struktúrát, és söralátét nagyságú pályázati íveket vizionáltak. De elhangzott az is, hogy a Széchenyi-terv „az elmúlt húsz év egyetlen olyan átgondolt gazdasági stratégiája, amely a vállalkozásfejlesztés problémáját komplexen kezelte”. Az első, 2004–06 közötti Nemzeti fejlesztési terv pedig „többet ért volna el, ha a pénzt csak úgy egyszerűen kiszórjuk az ablakon”. Hiszen az Állami Számvevőszék is megmondta. A „záróképben” így a tóba dobott kavicsból üstökös, az általa kavart hullámokból a többség által bizonnyal várva várt cunami lett, mely majd egy csapásra elsodorja a pályázók, főként a jobb sorsra érdemes magyar vállalkozók minden gondját.

Biztos vagyok abban, hogy a Széchenyi-terv egyedülállóságára és az első Nemzeti fejlesztési terv hasznosságára vonatkozó, karakteresnek szánt megjegyzéseket a jelenlévők többsége inkább „trendinek”, mintsem igaznak érezte. Akár legyinthetnénk is tehát. Csakhogy: a helyzet „tudományos alaposságú feltárására” törekvő Mapi-tanulmány is tartalmaz néhány leegyszerűsítő megjegyzést. Tény, hogy az uniós fejlesztések reálgazdasági hatásairól eddig nem készült átfogó értékelés. Nem is volt még itt az ideje. De éppen ezért nagy merészség kijelenteni, hogy „a megvalósult fejlesztések érzékelhetően nem járultak hozzá” a gazdaság dinamizálásához. Az pedig, hogy az ÚMFT gazdasági és társadalmi hatásairól „kevés vagy negatív információk állnak csak rendelkezésre”, nem is igaz. Komolyan szót kell vesztegetni arra, hogy az EU-fejlesztések hatását nem a valóságról alkotott szubjektív véleményünkre, hanem a tervtől független hatásokat kiszűrő elemzésre kell alapozni? Vagy arra, hogy az egyébként is erősen centralizált intézményrendszerben a közreműködők összevonása önmagában nem egyszerűsít, és semmilyen hatékonyságnövekedéssel nem jár?
Remélem, hogy nem, és a Mapi-tanulmány nem a jelenlegi formájában válik valamilyen „forradalmi” változás hivatkozási alapjává. Ahogy elnézem, volna miről beszélgetni. És – utánanéztem – akárhány száz embert kérdeztek is meg: vannak még bőven mérvadó szakemberek, akiket a tanulmányszerkesztők eddig nem kerestek. Egyébként ebben a témában is igaz: amit itthon, egymásnak mondunk, azt Brüsszelben is hallják.
A magam részéről nem hiszek a forradalomban. A magyar fejlesztéspolitikának (is) szerves fejlődésre lenne szüksége. Cunami helyett reális helyzetértékelésre. Néhány szónoknak némi Cavintonra. Ha a problémaelemzést elintézzük azzal, hogy „ezek mind hülyék”, nem jutunk egyről a kettőre. Minden problémára van olyan megoldás, amely világos, egyszerű és… teljesen rossz. Nem hiszem, hogy ilyen téveszméket keresnénk. Még akkor sem, ha esetleg jó nagy habbal, szép, díszes söralátéten szervírozzák őket.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség volt elnökhelyettese