Valami készül az EU-ban

Tény, hogy nem született újabb látványos döntés valamelyik tagállam gazdaságának a megmentéséről, nem hoztak létre újabb százmilliárdos alapot, és maga az ülés sem tartott hajnalig. Az Európai Unió első számú vezetői ezúttal – látszólag minden közvetlen következmény nélkül – egyszerűen csak „beszélgettek”. Ami – tegyük hozzá – az ő életükben talán a legritkább luxus: tehát hogy kapkodó tűzoltás helyett legyen idő és alkalom együtt végiggondolni azt, honnan és hová is tartanak a dolgok, s mivel mit kellene tenni. Ha csak ennyi történt volna – egy fél évben egyszer, alig több mint 6-7 órán át –, már az is megérte volna. De itt többről volt szó. A csütörtöki „beszélgetés” ugyanis nem előzmény és nem is folytatás nélküli csevegés volt, hanem egy folyamat része, amelyben ezek az emberek most már a negyedik hónapja (jelentős részben persze a piacok nyomására is) korábban elképzelhetetlen tanulási folyamaton mennek keresztül. Közös gondolkodásuk iránya pedig még néhány éve is utópiának minősült volna. Még semmi sincs készen, még semmi sem dőlt el, még tagállami széthúzások, „nemzeti zendülések” (akár a közvéleményben, akár alkotmánybíróságokon), avagy piaci felfordulások mindent alááshatnak. De ha mégsem, akkor még meg is valósulhat a csoda: Európa nagy részét a gazdasági (ön)érdek és a messzebb is tekintő politikai elkötelezettség egyfajta közös gazdasági kormányzás talajára állíthatja. Ennek elemei váltak mind jobban láthatóvá a múlt heti találkozón.

Külön-külön egyik témakör sem feltétlenül minősülne látványos áttörésnek. Fontosságuk az egyidejűségükben van. Ehhez a megalapozó áttörést a 2010. február 11-i EU-csúcs nyilatkozata hozta, amelyben az unió vezetői – politikai alapon voltaképpen már akkor felülbírálva az alapszerződés azon axiómáját, hogy a rosszul gazdálkodó tagtársat nem lehet kimenteni – leszögezték: ha az euró stabilitása kerül veszélybe, igenis lépnek. Utána jött három hónap drámai oda-vissza csatolás a politikai döntések és a piaci reakciók között, hogy miként is kell mindezt a gyakorlatban értelmezni. Sokak szerint ennek során a politikai oldal bűnös lemaradásban volt, mások azonban arra is emlékeztetnek, hogy tíz héten belül nemcsak egy működőképes „görög csomagot” hoztak tető alá, de 500 (plusz 250) milliárd eurós tőkével egy robusztus stabilizációs mechanizmust is felállítottak. Ami a maga nemében már kivételes teljesítmény.

A múlt csütörtöki „beszélgetés” már ezekre is építve – és ami fontosabb: továbbra is az euró megvédésének februári politikai prioritásából kiindulva – igyekezett távolabbra tekinteni. Ha pedig végigvesszük a kategóriákat, amelyekről szó volt – nemzeti büdzsék uniós szintű (ex-ante) véleményezése, a stabilizációt szolgáló szankciók erősítése, a nemzeti államadósság szigorúbb korlátozása, a pénzügyi rendszerek újraszabályozása, banki és tranzakciós adók felvetése, a nemzeti gazdaságpolitikák erőteljesebb összehangolása és végül olyan gazdaságpolitikai stratégiai keret elfogadása, amely a nemzeti erőfeszítések közös vezérfonala lehet –, mindezek együtt fokozatosan egyfajta „európai gazdasági kormányzás” alapjává állhatnak össze.
Szögezzük le még egyszer: a részletekben – csakúgy, mint a tagállami parlamenti választási reflexekben – rejlő ördög még sok mindentől eltéríthet. De már az irány és a szándék is évtizedes tabuk döntögetését jelentik. Azt továbbra sem gondolja senki, hogy az EU immár a költségvetési vagy pláne politikai unió küszöbén állna. De hogy az elsöprő többség a nemzetállami visszavonulásról is lemondott, és immár valahol a „kettő között” igyekeznek korábban soha nem tapasztalt eltökéltséggel találni valamit, az mindenképpen új fejlemény. Az „unalmas csúcs” még sok izgalmas másikat is előrevetít.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője