"A gazdasági szabadságharcot saját magával vívja a kormány"

Aligha lehet ugyanis másképp értelmezni azt a hónapok óta folyó kommunikációs cikkcakkot, amelynek legutóbbi szakaszában egy nap sem kellett ahhoz, hogy a nemzetgazdasági tárca két, ellentétes értelmű üzenetet küldjön a piacnak arról, várható-e megállapodás ősszel a Nemzetközi Valutaalappal.

A Fideszen és a kormányzaton belül is nyilván vannak olyan szakpolitikusok, akik – még ha nem is lelkesednek az ötletért – józanul belátják, hogy a jelenlegi nemzetközi környezetben Magyarország számára előnyt jelentene az IMF védőhálója. Mások viszont abban a hamis hitben ringatják magukat, hogy az állampapírpiac átmenti sikerei tartósak maradnak, és a gazdasági mozgástér valóban növelhető a hitelezőkkel szembeni keménykedéssel.

A tisztánlátást nehezíti, hogy a világ tőkepiacait most egyszerre jellemzi a pénzbőség és a kockázatkerülés. Egyrészt a vezető jegybankok a defláció és az újabb recesszió veszélyétől tartva ultra laza monetáris politikát folytatnak, az olcsó pénz pedig közvetve más, felörekvő államok finanszírozását is megkönnyítheti. Ennek hatását a legutóbbi magyar kötvényaukciókon is lehetett érzékelni. Másrészt viszont a befektetők egyre inkább szelektálnak a görög trauma után. A gyenge láncszemek megítélése egy csapásra megváltozhat ebben a környezetben, amit jól tükrözött a forint árfolyamának alakulása más régiós valutákhoz képest.

Ha Magyarországot ismét biztonságos terepként ítélnék meg a befektetők – amit egy IMF-megállapodás erősíthet – úgy az adósságfinanszírozás olcsóbbá válhat, így „függetlenségünk” visszaszerzése is gyorsabb lehet. Az ellentmondásos, netán konfrontatív kommunikáció, valamint a fiskális szigor melletti elkötelezettség fellazulása viszont növeli a kockázatokat és a költségeket. Akkor tehát ki harcol ki ellen, és miért?