Éppenséggel van mihez. Általános vélemények szerint 2010 első fele hektikusabbra sikeredett, mint a sokéves átlag. Cserébe az egymást érő ügyek és kihívások többsége éppen elég teendőt hagyott a nyári szünet utánra is, miközben előre látható módon már sorakoznak az újabbak.
A legfajsúlyosabb persze a gazdasági válság. Amely kezdődött pénzügyi válságként, fokozatosan átment gazdasági krízisbe, majd egyre több tagállamban költségvetési válságként csapódott le, hogy végül az egész az unió szintjén monetáris krízisként (is) manifesztálódjon, első ízben rengetve meg az EU-integráció eddigi csúcspontjának tekintett közös valuta alapjait. Ráadásul történt, történik mindez egy vele korántsem mindenben ugyanilyen ritmusban alakuló globális válság közegében, amelyben az európai válaszok távolról sem mindenben esnek egybe a globális partnerek prioritásaival és viszont. Európa meghatározó többsége például a költségvetési konszolidáció mellett tette le végül a garast, amellyel szemben a legfajsúlyosabb partnerek némelyike inkább a növekedésgerjesztés, a stimuláció, a pénzügyi-gazdasági ösztönzés folytatása mellett maradna. A dolog hosszabb távon nemcsak azért lehet gond, mert így a globális piac szereplői eltérő háttérrel állnak egymással versenyben, hanem mert a különböző prioritásokat eltérő intézkedéscsomagok szolgálhatják a legjobban, lásd a bankadó esetét. Ha ezek között tartós aszimmetria mutatkozik, az szintén komoly zavarokat okozhat.
Sokan csupán tűzszünetnek tekintik azt a látszólagos, relatív nyugalmat, amely a tavasszal megrendült déli EU-tagok pénzpiaci szereplését kíséri. Ez azonban távolról sem zárja ki, hogy őszszel igenis szükség lehet még a stabilizációs mechanizmusok és alapok bevetésére. (Többen a spanyolok és a portugálok mellett a potenciális „jelöltek” közé sorolják Belgiumot, Olaszországot, nem kizárva Magyarország újbóli molesztálását sem.) A dolgot súlyosbítja, hogy eközben rengeteg olyan helyi akna is meglapul, amelyre rálépve európai mértékű lehet a detonáció. Mindenekelőtt ilyennek tekinthető, ha esetleg a német alkotmánybíróság mégis helytad a stabilizációs intézkedésekben való német részvétel alkotmányjogi összeférhetőségét megkérdőjelező újabb beadványnak. Ez beláthatatlan következményekkel járhat az euró létére nézve. De kelthet még kiszámíthatatlan hullámokat az is, ha az új szlovák kormány folytatja – mint a görög ügyben – a hozzá nem járulás nemzeti politikáját, idővel akár példája követésére is csábítva más, hozzá hasonlóan amúgy is nehéz helyzetben lévő tagtársakat. Aminek főként a politikai romboló hatása lehet végzetes.
És akkor még nem beszéltünk a pénzpiaci szabályozás őszi végjátékairól. Egyelőre folyik a huzakodás az Európai Parlament és az Európai Tanács között a leendő EU-szintű felügyeletek státusát illetően az alternatív alapok szabályozásában. Emellett ki tudja, hogyan landol a hitelminősítő ügynökségek szabályozásáról beterjesztett javaslat, és a sor még hosszú. Ráadásul a tét itt kifejezetten kettős: az európai pénzpiacok – tehát végső soron az euró – iránti bizalom erősítése egyfelől, illetve általában az uniós egységes piac erősítése vagy gyengítése másfelől.
Mindeddig csak egyetlen témakört érintettünk. Nincs már mód számba venni olyan további potenciális ütközési pontokat, mint az energia- és klímapolitika, az európai külügyi szolgálat felállítása, Koszovó és a Nyugat-Balkán kérdése vagy Törökország – brit részről ismét erőteljesebben felmelegíteni szándékozott – ügye. És persze ezeken kívül is volna még. Ha ezekre mind érdemben fel akarnak készülni a szereplők, jó eséllyel pihenni sem marad idejük. Lehet, hogy meg kellene hosszabbítani a nyári szünetet?
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.