Emiatt csúszhat a horvát csatlakozás

A jelek szerint a német kormány továbbra sem mondott le arról, hogy az EU-országok makrogazdasági együttműködését, valamint a mindenkori jövőbeni pénzügyi válságokat kezelni hivatott új szabályozási és intézményi kereteket akár szerződésmódosítással is járó alapossággal alkossák meg. A csomag elvi előkészítésén dolgozó, Herman Van Rompuy vezette bizottság elképzelései első olvasatban már többé-kevésbé ismertek, az állam- és kormányfői nagy összecsapás az ügyben majd egy hónap múlva, az október végi brüsszeli EU-csúcson esedékes.

A német szándék érthető, ha egyes elemeiben nem is mindenki számára szimpatikus vagy elfogadható. A gazdasági kormányzásnak tényleges súlyt és fegyelmező erőt adni hivatott szankciók erősítése (amelybe berlini elképzelések szerint beletartozhatna a vétkes országok szavazati jogának – jelenlegi szerződések által nem támogatott – felfüggesztése is) ugyanúgy illeszkedni tud egy adott logikai rendszerbe, mint az, hogy hosszabb távon a bajba jutott tagtársak megsegítésére álljon rendelkezésre egy európai valutaalap (amelynek ma még szintén hiányzik a szerződéses háttere).

A nagyobbik baj nem is az ilyen elképzelések erőltetésével, hanem keresztülvitelük megvalósításával van. És itt jön be a horvátkérdés a képbe. Azt ugyanis nem lehet teljesen kizárni, hogy létrejöhet a szükséges mértékű támogatás egy olyan verzió számára, amelyben mindezek intézményesítéséhez nincs szó új szerződés formális kitárgyalásáról, hanem az egészet a gazdasági kormányzástól teljesen független horvát szerződéshez kapcsolnák majd. Formailag megtehető, volt is már hasonlóra példa. A dolog azonban mégis sokakban rossz szájízt kelt. Mert végső tartalmát tekintve nagyon is veszélyes játékról volna szó.
Veszélyes – és méltatlan is. Brüsszeli diplomáciai körökben már ma is van, aki a horvát csatlakozási tárgyalások kapcsán úgy fogalmaz – nem hivatalosan persze –, hogy ha ezt az EU „egyéb ügyei” szükségessé teszik, akkor fel lehet gyorsítani a menetét, de ha végül nem lesz ilyen, akkor „ráérnek” még a véglegesítésével. Ez összességében igencsak megalázó a jelölt országra nézve.
Ráadásul az egész okoskodás felettébb kártékonynak is bizonyulhat. Nem éppen kockázatmentes ugyanis egymástól független dolgokat egyazon szerződés keretei közé gyömöszölni. Mert mi lesz, ha mondjuk valamely tagország a szankciók erősítésének elutasítását fontosabbnak találja majd, mint Horvátország EU-taggá válását, az előbbi leszavazása oltárán szemrebbenés nélkül feláldozva az utóbbit is (holott a csatlakozással esetleg önmagában nem lett volna semmi baja). Tegyük hozzá: hasonló dilemma a maga idején a magyar kormányra is vár még. Merthogy a leendő horvát szerződésbe már eddig is beleszántak ilyen „idegen elemeket”. Részint a lisszaboni szerződés kapcsán az íreknek – második népszavazásuk előtt – megfogalmazott „garanciákról”, részint és főként pedig a csehek kimaradási klauzuláját az alapvető jogok chartájának a végrehajtásából. Amely utóbbit az akkori magyar ellenzéki párt a Benes-dekrétumok elvarratlan ügye miatt elfogadhatatlannak minősített, és kilátásba helyezte, hogy kormányra kerülése esetén kész lesz minden olyan szerződést leszavazni, amely ezt lehetővé tenné.
Jól látható, hogy minél több „testidegen” résszel gyarapszik a majdani horvát szerződés, azzal arányosan bővülhet a hasonló dilemmák köre, egyre többek számára. Ez teljesen méltatlan a ténylegesen érintett tagjelölttel szemben. Aki egyszerűen csak csatlakozni akar, és ezért tárgyalt ki fél évtizedes munkával egy szerződést.
Létezhet persze olyan forgatókönyv is, amikor az ilyen szerződéskiegészítés teljesen kockázatmentes: ugyanis csak olyan elemet foglal magában, amelyet nagyon határozottan minden tagország (és minden parlament!) egyértelműen támogatni tud. De ettől egyelőre távol vagyunk…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője