Közös gazdasági kormányzás - Egy éve még nevettek volna ezen

„Legyünk világosak: nem lehet monetáris unió gazdasági unió nélkül. A tagállamoknak elegendő bátorságuknak kell lenni ahhoz, hogy megmondják, akarnak-e gazdasági uniót vagy sem. Ha nem, jobb, ha elfelejtik a monetáris uniót” – ezeket a kemény szavakat nem más, mint José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke mondta májusban, amikor felvázolta a testület első javaslatait a közös gazdasági kormányzás erősítésére. Azóta megtette ezt az Európai Központi Bank (EKB) is, közös indítványokat fogalmazott meg Berlin és Párizs, és hasonló feladatot kapott az Európai Tanács elnöke, Herman Van Rompuy is egy munkacsoport élén. Az EU állam- és kormányfői pedig október végi csúcstalálkozójukon már dönthetnek a rendkívüli horderejű változásokról.
Közgazdászkörökben viszonylag kevesen vitatják, hogy Barrosónak igaza volt a helyzetértékelésében. Valójában ez a gondolat már akkor megfogalmazódott, amikor az 1970-ben közzétett Werner-jelentésben megszületett a gazdasági és monetáris unió gondolata. Az eurót végül életre hívó, 1992-ben elfogadott maastrichti szerződés ugyanakkor csupán elnagyoltan kísérelte meg fiskális oldalról megtámasztani a közös európai valutát: a GDP 3 százalékban limitálta az államháztartás hiányát, és 60 százalékban az államadósságot. Az 1997-ben létrehozott stabilitási és növekedési paktum ugyan már beleszólási jogot is adott a szabályokat megszegő tagországok költségvetésének alakításába, de azt így számos kritika érte. Egyesek szerint túl rugalmatlan volt, és nem vette figyelembe a gazdasági ciklusokat (amit aztán a 2005-ös reform próbált meg orvosolni). Mások következetlennek tartották alkalmazását, hiszen Német- és Franciaország megúszta a büntetőeljárás elindítását, büntetést pedig még a kisebb tagállamokra sem vetettek ki.

Mindezek ellenére az euró látszólag sikertörténet volt, holott a strukturális problémák a 2000-es években már jól kivehetők voltak. A monetáris unió periferiális gazdaságaiban túl lazának bizonyult a közös monetáris politika, ami ugyan látványosan megdobta a növekedési ütemet, eközben azonban komoly egyensúlyhiányok alakultak ki: a magánszektor eladósodott, a termelékenység javulását meghaladó béremelkedés rontotta az unión belüli versenyképességet, az ingatlanpiacokon árbuborék fúvódott, a folyó fizetési mérlegek pedig komoly mínuszokba fordultak. Eközben Németországban épp ellenkező folyamat játszódott le: a számára szigorú monetáris politika komoly munkaerő-piaci reformokat kényszerített ki, az egységnyi munkaerőköltség másokhoz képest jelentősen javult, a kereskedelmi mérleg masszív többletbe fordult.

Az „igazság órája” a Lehman Brothers 2008-as bedőlésével jött el. Az általa elindított hitelválság ugyanis padlóra küldte a látszólag prosperáló periferiális eurózóna-tagokat, miután a magánszektor adóssága villámgyorsan államadóssággá alakult át. Ez még azokat az országokat is megrendítette, amelyek kormányai a korábbi boom idején szerény többletet halmoztak fel a költségvetésben (Írország, Spanyolország), de elsőként az a Görögország hullott ki, amely fiskális téren is katasztrofális politikát folytatott. A 2010 elején tetőző görög adósságválság nyomán aztán az uniós tagállamok – a Nemzetközi Valutaalappal közösen – egyrészt létrehoztak májusban az ilyen típusú csődök megakadályozására egy összesen 750 milliárd eurós mechanizmust (holott a maastrichti szerződés tiltja a tagállamok megmentését), másrészt elindították a közös gazdasági kormányzás lehetőségének feltárását.

Megelőzés

* A nemzeti költségvetések előzetes bizottsági véleményezése (európai szemeszter)

* Az Eurostatnak nagyobb hatáskör a nemzeti adatok ellenőrzésére

* A fiskális mellett versenyképességi mutatók figyelése (bérek, folyó fizetési mérlegek alakulása)

Vétkesek büntetése

* A GDP 0,2 százalékának letétbe helyezése

* Uniós források kifizetésének leállítása

* Szavazati jog felfüggesztése a Tanácsban

n Válságmechanizmusok kialakítása a csődközelbe jutott tagállamoknak

Az Európai Egyesült Államok létrehozása európai kormánnyal az élén ugyan még mindig az utópiák világába tartozik, de az elmúlt hónapokban számos javaslat elhangzott már, amely a nemzeti fiskális politikák transzparenciáját, előzetes és utólagos kontrollját, valamint a versenyképességi szempontok figyelembevételét célozza (ld. felsorolásunkat). Az intézményi és legitimációs problémákon túl a fő ellentét a monetáris unió két legfontosabb tagállama között feszül. Franciaország régóta pártolja a közös gazdasági kormányzást, de ezt dirigista felfogásból teszi: a munkaidőtől az adókig mindent harmonizálna, növelné a redisztribúciót, külön titkárságot állítana fel az euróövezet mellé, politikai ellensúlyt képezne a független EKB-nak, szorgalmazza a közös eurókötvény kibocsátását (hogy mások is Németországhoz hasonlóan olcsón jussanak piaci forrásokhoz). Berlin ezzel szemben szükségtelennek tartja új intézmények felállítását, viszont olyan automatikus mechanizmust szeretne kialakítani, amely mindenkit felelős költségvetési politikára és reformokra szorítana a versenyképesség növelése céljából, a szabályokat megszegő tagállamokat pedig szavazati joguk felfüggesztésével büntetné.
Akárhogy is alakul a közös gazdasági kormányzás jövője, az euróövezeten kívüli tagállamoknak igencsak meg kell fontolniuk a belépésüket. Nem véletlen, hogy Jean-Claude Trichet, az EKB elnöke a minap Tallinnban – az eddigi erőfeszítések elismerése mellett – arra figyelmeztette az eurót jövőre átvevő Észtországot, hogy az egységnyi munkaerőköltség növekedése korábban meghaladta a termelékenységét. Márpedig ennek megakadályozása komoly fiskális és szabályozási – azaz politikai – kihívás lehet az övezet olcsó és biztonságos finanszírozási környezetébe éppen csak betoppanó kelet-európai jelölteknek. Persze meglehet, mire Magyarország a pénzügyi unió kapujába ér, már nemcsak a monetáris politikát szabályozza egy független, technokrata intézmény, de a költségvetés vagy épp a bérek alakulása sem nemzetállami szinten dől el. Feltéve, ha Barroso intelmeit valóban megszívlelik a tagállamok.

Megelőzés

* A nemzeti költségvetések előzetes bizottsági véleményezése (európai szemeszter)

* Az Eurostatnak nagyobb hatáskör a nemzeti adatok ellenőrzésére

* A fiskális mellett versenyképességi mutatók figyelése (bérek, folyó fizetési mérlegek alakulása)

Vétkesek büntetése

* A GDP 0,2 százalékának letétbe helyezése

* Uniós források kifizetésének leállítása

* Szavazati jog felfüggesztése a Tanácsban

n Válságmechanizmusok kialakítása a csődközelbe jutott tagállamoknak Gaál Csaba -->