Módosítják a szerződést?

A német kancellár és a francia elnök múlt heti normandiai egyezkedése óta sokan befejezett tényként kezelik, hogy Párizs beadta a derekát, amikor a csütörtökön kezdődő csúcs asztalára kerülő európai gazdasági kormányzási csomag felpuhításáért cserébe támogatást ígértek Berlinnek egy újabb szerződésmódosítás keresztülviteléhez. Egy pillanatra tekintsünk el attól, mennyiben mindenható a mai Európai Unióban egy német–francia egyetértés, és idézzük fel, mi is volt a tét. Berlin a görög pénzügyi válság tavaszi tetőzése óta következetesen szorgalmazza hosszú távon is bombabiztos, erőteljes válságkezelési mechanizmusok megteremtését, illetve a tilosban járó országok megrendszabályozására az eddigieknél szigorúbb eszközök bevetését. Az előbbire a közismert példa egy majdani európai valutaalap felállítása, az utóbbira lett volna az Európai Bizottság által már formálisan is javasolt „automatikus szankciók” rendszere.

Igazából a bizottság is, a jövőbeli mechanizmusok tervezésével megbízott Van Rompuy-munkacsoport is eddig olyan intézkedésekben gondolkodott, amelyek még némi jóakarattal a jelenlegi szerződéses keretek közé illeszkednek. Abban ugyanis látszólag közmegegyezés uralkodott, hogy a lisszaboni szerződés többszöri nekifutásra ratifikált változatával lezárult több mint tízéves reformfolyamat végén senki sem óhajt egyhamar újabb hasonló önkínzó gyakorlatokba fogni. Főként, hogy persze mint minden szerződésmódosításban, ebben is maradtak olyan pontok, amelyek egyes tagokat boldogtalanná tettek, és előre tudni lehet, hogy ha valaki megnyitja a szerződésmódosítás Pandora-szelencéjét, akkor előkerülnek a régi sérelmek is.

És mégis: lehet, hogy pénteken újabb szerződésmódosítás lesz a jelszó. Ennyire rövid a politikusok emlékezete? Vagy ennyire nagy a szükség? Nyilván az utóbbi. Németországban tekintélyes mozgalom van kibontakozóban az euró és az euró oltárán teendő német áldozatvállalás ellen, s ennek komoly hátszelet ad egyes német szakmai műhelyek kampánya is. Az utóbbiak beadványait egyelőre félretolta a karlsruhei alkotmánybíróság, de ha csak egyszer helyt adnak azoknak, hirtelen minden korábbinál hatalmasabb válság sújthatja az EU-t és az euró mellett elkötelezett német kormányt, akárcsak az eurózónát. Merkelék szerint az egyetlen mód e gondok kivédésére, ha az euró stabilitását minden korábbinál robusztusabb, ám nem közvetlenül nemzetállami szerepvállalást igénylő mechanizmus szavatolja. A német alkotmány csak úgy engedte meg a történelmi német márka becserélését az euróra, hogy az utóbbi igazolhatóan stabil és felelős kézzel menedzselt valuta, amelynek megsegítésére a német költségvetést nem terhelheti közvetlen kiadás.
Egy európai valutaalap Merkelék szerint ennek ideális eszköze lehetne. (Érdekes mozzanat, hogy Berlin inkább a szigorúbb szankcióról mondott le – ez ellene is fordulhat – és a valutaalaphoz ragaszkodott, ami a közvetlen kiadástól kímélheti meg.) Csak hát ehhez szerződést kellene módosítani. Ez utóbbi elfogadtatása pedig a tagtársakkal – például a franciákkal, ahol néhány éve népszavazáson bukott meg az alkotmányszerződés – eddig reménytelennek tűnt. A múlt heti normandiai egyezség óta azonban Berlin immár zsebében tudhatja Párizs szavazatát. Kérdés, ezzel jó üzletet kötött-e Merkel? A szankciók automatizmusáról neki egy személyben elég volt lemondania. Eközben azonban Sarkozy tudhatta, hogy a szerződésmódosításnak az írektől a hollandokon át a britekig számtalan ellenzője van. Elvégezhetik a blokkolást helyette ők is. Hacsak… Hacsak a német diplomácia nem tudja meggyőzni az utóbbiakat is a szükség nagyságáról. Csütörtök–pénteken lesz rá 24 órájuk. Vagy lehet, hogy hosszú csúcs elébe nézünk? A tét nagy.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője