Valutaháború: egyelőre csak szokjuk az új kifejezést

Ismét kiéleződött a vita az amerikai és a kínai kormányzat között a kínai árfolyam-politika miatt, és a legutóbbi G20-ülés után egyre többen kezdtek aggódni, hogy árfolyamháború alakul ki a világon. Ez azt jelentené, hogy – az említett országokon túl is – a jegybankok széles körben az árfolyamok gyengítésén fáradoznának, ami egymással történő versenyzést és végső soron az árfolyamok destabilizálását eredményezné.
A dollár oldaláról a 70-es években tanultuk meg, hogy egy mégoly gazdaságilag erős ország is, mint az Egyesült Államok, hajlamos lehet a túlköltekezésre. Ennek elinflálása játszott kulcsszerepet a II. világháborút követő időszak rögzített árfolyamainak feladásához, ez elhozta a ma ismert lebegő árfolyamokat a főbb devizákban. A válság alatt az USA külső egyensúlytalansága jelentősen javult, de nem szűnt meg. A körülbelül felére zsugorodott külső mérleghiány ezúttal azonban már döntő részben Ázsiával és azon belül is Kínával szemben mérhető.

Innentől kezdve ismét kétfelé ágazik a probléma: vannak, akik szerint ez az amerikai költségvetés túlköltekezése miatt következett be, és vannak, akik szerint a kínai árfolyam alulértékeltsége volt az oka. Mindkettő igaz is lehet, tekintve, hogy a külső egyensúly hiánya az amerikai export és a belföldi kereslet közötti különbségből adódik. A problémára pedig két szélsőséges megoldás adható. Az egyik, hogy amennyiben a folyamat bővülő amerikai export és az importot helyettesítő belföldi termelés felfutása mellett megy végbe, úgy a külső egyensúly jelentősebb amerikai visszaesés nélkül helyreállhat. Természetesen egy ilyen forgatókönyv vesztese az export visszaesését elszenvedni kényszerülő Kína lenne. A másik véglet, hogy az amerikai gazdaságban az export bővülése nélkül, a belföldi kereslet általános visszaesése által visszaszoruló import nyomán tűnik el a külső egyensúlytalanság. Utóbbiban mind a két ország jelentős veszteségeket szenvedhet el, de a kínai visszaesés kisebb lehetne. Ez tehát a valódi tétje a mostani árfolyamháborúnak, azazhogy ki viselje a fenntarhatatlan amerikai belföldi kereslet korrekciójának terheit. A többi ország is, különösen Brazília, észleli e veszélyforrást, és a külföldiek állampapír-vásárlására kivetett adóval, illetve jelentős dollárvásárlással igyekszik gyengíteni devizájának árfolyamát. Tegyük hozzá, eddig kevés sikerrel, bár az biztos, hogy legalább megpróbálja.

A folyamat veszélye, hogy újabb buborék alakul ki, amit egyik oldalról a magas amerikai költségvetési hiány – tehát ezúttal nem a magánszektor áll a külső egyensúlytalanság mögött –, a másik oldalon pedig a devizapiaci intervencióból származó dollárokból történő amerikai állampapír-vásárlás fémjelez. Ez lehet a mostani kilábalási folyamat gyenge lába, amely azonban még évekig kitarthat, hozzájárulva egy újabb buborék kialakulásához.
A legutóbbi G20-ülés után egy fokozatos megoldás felé mozdulhat el a kínai árfolyam-politika, miután, úgy tűnik, esély van arra, hogy a rögzített árfolyamrendszer megtartása mellett lehetőség lesz évente 2-3 százalékos felértékelésre. Ez pedig megfelelhet a kínai termelékenységkülönbségből adódó, egyensúlyi felértékelődési pályának, amely hozzájárulhat a feszültségek enyhítéséhez. A másik oldalról természetesen szükség lenne az amerikai költségvetési hiány fokozatos csökkentésére és az emelkedő adósságpálya megállítására. Erre talán az eddigieknél is kevesebb esély mutatkozik a 2012-es választások előtt, legalábbis erre utal, hogy az amerikai elnök a napokban újabb, 50 milliárd dollár értékű infrastrukturális programot jelentett be.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza