Utak a sodródás és a voluntarizmus sziklái között

A bevezetőben említett tanulmány, illetve a jelen cikk igen kiterjedt nemzetközi szakirodalom, valamint tizennégy nagyon különböző ország (Bulgária, Chile, Csehország, Egyesült Államok, Egyiptom, Észtország, Finnország, Horvátország, Írország, Jordánia, Nagy-Britannia, Örményország, Szingapúr és Szlovénia) versenyképességi programjainak elemzésére épül.
A nemzetgazdasági szintű versenyképességi elemzéseket az a törekvés hozta létre, hogy a makrogazdasági jelenségek mögötti struktúrákat és azok dinamikáját feltárva jobban megértsük ezen jelenségeket, és jobban tudjunk hatni rájuk. Az első nagyobb lélegzetű ilyen munka a hozzá tartozó intézményi szerkezettel és a következtében megtett kormányzati intézkedésekkel a 80-as években, az Egyesült Államokban követhető nyomon, s elsősorban a japán gazdasággal szemben nyilvánvalóvá vált versenyképességi deficit felszámolására irányult. Már ennek a folyamatnak az elemzéséből is kitűnik, s a több országra kiterjedő vizsgálat megerősíti, hogy a versenyképesség mértéke nemzetpolitikai kérdés. Bármely általános nemzeti fejlesztési vízió megvalósításának csak akkor van esélye, ha erre alkalmas eszköztár áll rendelkezésre, ehhez szükséges a megfelelő versenyképességi politika.

Anélkül, hogy a nemzeti versenyképesség elméleti kérdéseivel e helyütt érdemben foglalkoznék (más munkáimban megtettem), két kiemelést előre kell bocsátanom. Az első, hogy a makroszintű versenyképességi elemzések elsősorban struktúrákra irányulnak, szemben a hagyományos gazdaságpolitika aggregátum szemléletű megközelítésével. A másik, hogy a versenyképességi elemzések – a fogalom tartalmából adódóan – képességekkel foglalkoznak, ezek építésének, fenntartásának, hasznosításának lehetőségeivel, azaz tartalma dinamikus és hosszú távú.

Alapelvek, alapkövetelmények
Mielőtt a versenyképességi politikák tartalmával foglalkoznánk, le kell szögeznem néhány, a nemzeti versenyképességi politikák elemzéséből adódó általános alapelvet, amelyek nélkül a tapasztalatok szerint nem képzelhető el sikeres versenyképességi politika.

1. A nemzeti versenyképesség nem csak gazdasági kérdés. Minden tapasztalat arra utal, hogy a gazdaság versenyképessége csak akkor valósítható meg, ha – az Európai Unióhoz hasonlóan – a versenyképességi komponensek piramisának csúcsára a társadalmi jólét növelését helyezzük. Ennek messzemenő következményei vannak a versenyképességi programokra nézve, hiszen e szemléletben ezeknek igen sok társadalmi, kulturális elemet kell tartalmazniuk.
2. A sikeres versenyképességi politika kulcseleme, hogy minél átfogóbb társadalmi támogatásra támaszkodjon. Ennek első feltétele, hogy ki kell vonni a közvetlen pártpolitika hatóköréből. (Miközben persze a mindenkori kormányhoz kell kötni – ez delikát, s a politikai szereplők önuralmát próbára tevő feladat.) További feladat, hogy meg kell teremteni, illetve működtetni kell egy olyan intézményrendszert, amely a társadalom erre mozgósítható rétegeit bevonja a tervezésbe és a megvalósításba.
3. A nemzeti versenyképességi politikának karakteresnek kell lennie, világosan látszania kell, hogyan támaszkodik az adott ország nemzeti erősségeire. Be kell mutatnia, hogy ezek az erősségek valósak és mozgósíthatók.
4. A versenyképesség dinamikus jellegéből adódóan egy sikeres versenyképességi politika középpontjában a társadalom szellemi képességeinek fejlesztése és hasznosítása álljon – köznapilag ez az oktatás, a kutatás, a tudásfejlesztés és végső kicsúcsosodásában az innovációs folyamatok kulcsszerepét jelenti.
5. A versenyképességi politikában beépített tulajdonságnak kell lennie az átfogóan értelmezett fenntarthatóságnak. E fogalom alatt itt három tényezőcsoportot értünk: a pénzügyi fenntarthatóságot (így a versenyképességi politika megvalósításához szükséges egyszeri és folyamatos ráfordítások forrásainak biztosítását, a hosszú távból következő elkötelezettségek számbavételét), a kulturális szempontok figyelembevételét (mire tudunk/akarunk építeni a hagyományokból, hogyan látjuk a változások hatásait) és természetesen a természeti környezetre gyakorolt hatást.
6. Minden olyan országban, ahol sikeres versenyképességi politikáról beszélhetünk, nagy hangsúlyt kapott a megfelelő intézményi háttér kidolgozása. Ebben persze több eltérő megoldás is jó lehet, de azt találtuk, hogy mindenütt létrehoztak egy sokszínű (gyakorta többpárti) Versenyképességi Tanácsot, illetve hasonló funkciójú, más nevű szervezetet, amelyik általában közvetlenül a miniszterelnöknek (az USA-ban az elnöknek) tett jelentéseket, amelyek főként ezen a csatornán keresztül befolyásolták a gazdaságpolitikát. A tanács összetétele sokféle lehet, de az látszik, hogy minden, a versenyképességre érdemi befolyást gyakorló réteghez szálakkal kell rendelkeznie.
Az alábbiakban néhány további, a nemzeti versenyképességi programokból, illetve az ezeket elemző irodalomból levonható következtetést foglalok össze, továbbra is a lényegre szorítkozva, s mellőzve a részletes érvelést.

Hosszú távú gondolkodás
A versenyképességet befolyásoló képességek nem hirtelen teremnek vagy halnak el, hanem hoszszú távon épülnek fel és le is. Ez azt jelenti, hogy türelemre van szükség a versenyképességi politikák érvényesítésében. A tapasztalatok szerint a versenyképességi politikákban a rövid táv két-három év, ennyi idő alatt épülnek fel azok a képességek, amelyeknek fejlesztése a legrövidebb időt veszi igénybe. A helyzeten rontani persze mindig gyorsabban lehet. Az igazi veszélyt azonban nem ez jelenti, hanem az, hogy nem tudjuk, vagy nem merjük, nem akarjuk észrevenni a versenyképesség lassú leépülését, mert a térvesztés napról napra történik, lassú ütemben, kisebb lépésekben.
A tudatos kormányzati politika a képességek építését szolgálja – sok esetben tehát nem is közvetlenül, vagy pláne látványosan, valami versenyképesség-javító intézkedéseken (például a mindig középpontban lévő adórendszeren) van a hangsúly, hanem a háttérben meghúzódó közvetlen hatást esetleg nem is gyakorló, de hosszú távon igenis fontos szférákra (például az oktatásra) kell koncentrálni. Ez az egyik legfontosabb tanulság a nemzeti versenyképességi programokból.

Általános szabályok és nemzeti sajátosságok
A versenyképességet befolyásoló nemzeti képességek egyéniek, tehát országonként, időszakonként más konkrét eszközökkel fejleszthetők. Ezek az eszközök azonban általános szabályok szerint működnek, tehát az egyéni nemzeti utak megválasztásánál nem szabad őket figyelmen kívül hagyni. Ezeket az általános szabályokat tudományos tényekre és a mások, illetve a magunk tapasztalataira építve lehet megismerni és fejleszteni. Nem szabad sem a rövid távú ideológiai divatokra (mondjuk a neoliberalizmus vagy a neokeynesianizmus dicsőítésére vagy elátkozására) támaszkodni, sem pedig a „mi nagyon különlegesek vagyunk” gyakran nagyon vonzó (s legalább ilyen gyakran illúziókra épülő) jelszavának bedőlni. A gazdaság, a társadalom működésének vannak (megismerhető) törvényszerűségei, ezek félresöprése megengedhetetlen hiba.
A nemzeti versenyképesség lényegéből adódóan csak nemzetközi keretek között értelmezhető. Így a versenyképességi politikáknak világos felfogást kell tükrözniük a globalizációval való viszonyt, a tőke be- és kiáramlást vagy az exportfejlesztést illetően. Két nagy tanulságot látunk versenyképességi politikák nemzeti jellegét, illetve következményeiket tekintve. Az egyik, hogy versenyképességi szempontból értelmetlen dolog egy adott országban általában a „multik” szerepéről beszélni. Lényegi különbségek vannak a nemzetközi vállalatoknak az egyes ágazatokban, piacokon betöltött szerepét illetően. Egy adott ágazaton belüli versenyhelyzet, vállalati struktúra, az intézmények működése, sőt az itt tevékenykedő menedzserek személyisége ezt nagymértékben befolyásolja. A multinacionális vállalatokkal kapcsolatos politikát tehát ágazatonként, gyakran vállalatonként differenciáltan érdemes kezelni. Hasonlóképpen (talán kellemetlen, de) széles körben igaz az a tapasztalat, hogy „nemzeti hős” vállalatok kiemelése gyakrabban jár negatív, mint pozitív következményekkel.

A reálgazdaság becsülete
A versenyképességi politika fogalmi és eszközrendszere egyaránt a reálgazdaságra (termelésre, szolgáltatásra, logisztikára) támaszkodik. Elismerve, sőt hangsúlyozva a versenyképesség átfogó társadalmi szerepét, illetve a pénzügyi szféra fontosságát és relatív függetlenségét, ki lehet mondani, hogy a versenyképességi politikák elemzésének egyik fő hozama a reálgazdaság becsületének helyreállítása, a javak és szolgáltatások termelésében kifejeződő értékteremtő erő elismerése volt.
Mivel a verseny végső soron ott dől el, hogy a fogyasztók az egyes termékek és szolgáltatások közül melyiket választják, triviális állítás, hogy a versenyképesség valójában a reálgazdaságban dől el. A versenyképességi politika megalapozásának kulcskérdése, hogy sikerül-e azonosítani azokat a lényegi képességeket (az üzleti szférában gyakran használják a „core competence” kifejezést), amelyekre a gazdaság versenyképessége építhető. Igen nagy a jelentősége, hogy mennyire sikerül középpontba állítani a technikai fejlődésben fő szerepet játszó ágazatokat, képes-e az adott ország megfelelő színvonalú és mennyiségű műszaki és természettudományi felsőfokú képzettségű szakembert, illetve az új technológiákra fogékony szakmunkást csatasorba állítani. Ugyanakkor az is fontos, hogy figyelembe vegyük: a hagyományos ágazatokban is lehet innoválni, sőt az innováció ezekben gyakran még inkább képes versenyelőnyt hozni, meglepetés erejénél fogva. A kutatás-fejlesztés nemzeti szintű intézményi rendszerének stabilitása, a támogatások kalkulálhatósága és változatossága elengedhetetlenek a kívánatos innovációs tevékenységhez.

Intézmények, állam és piac
Az intézmények jelentősége alig két-három évtizede kap nagyobb hangsúlyt a gazdaságkutatásban. A versenyképességi politikák tapasztalatai alátámasztják azt az álláspontot, hogy a gazdaság működésének alapkérdései nagymértékben intézményi jellegűek. Az átlátható, pártatlan, stabil és szakszerű intézményi struktúra, a jogszerűség uralma elengedhetetlen versenyképességi követelmény. A tulajdon biztonsága, a racionális kalkuláció lehetősége minden vállalkozás alapja.
A ma sokat átkozott „neoliberális” gazdaságpolitikáról tartalmas és elfogulatlan gondolkodás esetén világosan láthatjuk, hogy azt nem valami külső erő kényszerítette a világra, hanem a világgazdaság fejlődésének egy meghatározott szakaszában a fejlődés organikus következménye volt. Ma sem tudunk jobbat, mint a világos állami szabályozás és a rugalmas piac hatékony együttélését. A gazdaságban zajló folyamatok bonyolultsága nem teszi lehetővé a gazdaságnak egy központi akarat alá rendelését, az autoriter kísérletek kudarcot vallanak. A kormányokkal szembeni követelmény egyebek mellett épp a versenyképességi politikán keresztül a gazdaság változásképességének, proaktív alkalmazkodóképességének elősegítése. Ehhez megfelelő intézményrendszer kell, amely képes megteremteni a kapcsolatot a kormányzat politikai szándékai és a külvilág által támasztott rugalmassági követelmények között. A rugalmasság a gazdaságban alapvetően struktúra kérdése – miként a fizikában, itt is érvényes, hogy a rugalmatlan, merev rendszerek nem alkalmazkodnak, hanem törnek. A rugalmassághoz mozgási szabadság kell, ezt a kormányzatnak a szándékok és szabályok világos, hosszú távra szóló megfogalmazásával és a részletfolyamatok önszabályozásának engedésével kell segítenie. Ezen feladatok megvalósításához alapfeltétel, hogy meg kell teremteni azokat a képességeket, amelyek az államot hiteles gazdasági szereplővé teszik.

Az átfogó koncepció
A kormányzati szándékok kifejezése általában olyan aggregált állításokban fogalmazódik meg, mint a foglalkoztatás növelése, az exportképesség fokozása. Nagyon fontos, hogy világos legyen, hogy ezek a szándékok akkor vezetnek kedvező eredményhez, ha létezik az a vízió, amelynek megvalósítása érdekében a tételeket megfogalmazzuk. Ezek tehát nem válhatnak öncélúakká – a foglalkoztatás növelésének az ad gazdasági értelmet (a szociális értelmen túl), ha a foglalkoztatottak versenyképes termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, s az export bővítésének is jól megfogalmazható hatékonysági követelményeket eleget téve kell megvalósulnia.
Ha az intézményi struktúra az aktuálpolitikát szolgálja, annak súlyos versenyképességi következményei lehetnek. További fontos követelmény, hogy az intézményi rendszer megfeleljen a nemzeti kultúrának és hagyományoknak, az emberek eligazodjanak, otthon érezzék magukat benne. Az intézményi struktúra kulcskérdése a gazdasági szervezetek közötti kapcsolatok szabályozása és az azok alakítására alkalmas intézményi formák alkalmazásának ösztönzése, az ellátási láncok, klaszterek, beszállítói hálózatok alakításához keretek nyújtása. Ez fontos eszköze annak, hogy a vállalati képességek szinergikusan ötvöződjenek ágazati és nemzeti képességekké.

***

A versenyképességi politikák és intézmények tanulmányozása során nem leltünk csodaszerre. Jól látható és értelmezhető tapasztalatokat tártunk fel azonban, amelyeknek figyelembevétele több mint ajánlatos bármely ország gazdaságpolitikájának irányítói számára. A versenyképességi politika nem helyettesíti az átfogó társadalompolitikát s az erre támaszkodó gazdaságpolitikát, annak egyik (leginkább reálgazdasági) összetevője „csupán”, de nélküle sem a gazdaság, sem a társadalomfejlődés nagy kérdéseire nem adható helyes válasz.