Rémületet okoztak az EU-ban az igazi finnek

Az Európai Unió integrációjában hívők számára az ír gazdasági összeomlás azért jelentett nagy csalódást, mert előtte évtizedeken át az „ír gazdasági csoda” számított az egyik integrációs sikersztorinak. Az igazi sokkot azonban az jelentette, amikor kiderült, hogy az innovációs szempontból másik sikertörténetnek számító finneknél meg a politikai támogatás készül megroppanni a kulcsfontosságú EU-projektek iránt. Az EU-prioritásokhoz képest a finn érdekeket hangsúlyozottan előbbre soroló Igazi Finnek pártjának sikeres szereplése a hétvégi választásokon ugyanis ezt vetíti előre. Váratlan berobbanásuk első lehetséges áldozatául sokan máris a portugáloknak szánt leendő uniós mentőcsomagot emlegetik, miután Finnországban egy ilyen intézkedéshez a parlament döntése szükséges. Márpedig az „igazi finnek” helyből elutasítják az egész „kimentősdit”, a koalícióképes – eddig ellenzékben ülő – szociáldemokraták pedig komoly változtatásokat követelnek a majdani EU-mentőöv tartalmában.

Finnország évekig azért volt mintaállam, mert itt évekig nemcsak beszéltek, de idejekorán tettek is azért, hogy a gazdaság, a tudomány, a kutatás és a fejlődés tényleg innovatív legyen, elérve, hogy minimális népességgel és kedvezőtlen földrajzi adottságokkal is világméretekben húzóágazatot teremtsenek. Tekintsünk most el attól, hogy éppen mostanra e húzóágazat zászlóshajója, a Nokia is megroggyant, ennek gyökerei ugyanis sokak szerint inkább a hibás vállalatvezetési stratégiához nyúlnak vissza. A fontosabb jelenség, hogy eközben a háttérben a „józan finnek” körében ilyen átütő mértékben tudott teret nyerni az integrációs megoldásoktól elforduló, áldozatvállalásokat elutasító, finn szempontokat abszolutizáló tömeghangulat (amelybe amúgy a bevándorlásellenesség is beleértendő).

Mindezzel egyúttal az ír, görög, portugál összeomlás politikai ellenpólusa is manifesztálódik. Az előbbieknél a gazdasági válságban összeroppant évtizedes hibás gazdaságpolitika bűnhődik. Az utóbbinál a gazdasági válság következményeinek a tolerálása lehetetlenül el oly mértékben, hogy ez immár politikai földcsuszamlást vetít előre.

A jelenség lehetne szomorú, ha csak a finnekre korlátozódna. De riasztóvá válik, ha szembenézünk azzal, hogy igen sok tagországban hasonló, populizmus felé szorító jelenségek ütik fel a fejüket. Riasztó, csak éppen nem feltétlen meglepő. Amikor 2008-ban kipukkadtak a buborékok, és lépten-nyomon mindenki az 1929-es válság rémképével ijesztgetett, a gyors intézkedések sora végül kivédte a hajdani „Nagy Válságot” követőhöz hasonló társadalmi megrázkódtatásokat. Ám ez a védelem sokak szerint inkább csak halasztás volt. A pénzpiaci, banki válság átalakulását egy általános gazdasági válságba valóban sikerült elkerülni több száz milliárdos kormányzati tőkeinjekciókkal. De már akkor tudni lehetett, hogy ez a több száz milliárd előbb-utóbb hiányozni fog. Korábban 1-2 százalékos költségvetési deficit is uniós üggyé tudott válni. Most hirtelen ennek többszörösét gyűjtötte össze a tagországok többsége. Amit, ha a pillanatnyi uniós közmegegyezés egy időre tolerált is, a piacok nem annyira, és lecsaptak az amúgy gyenge vagy hibás gazdasági alapokon működő periferikus tagokra.

Válaszul feléjük a segítségnyújtás, mindenki más felé pedig a mielőbbi konszolidáció vált elsődleges EU-követelménnyé, ami pedig csak megszorításokkal lehetséges. Az állandó és erőteljes áldozatkövetelés pedig óhatatlanul kitermeli a politikai elégedetlenséget, mégiscsak felszínre hozva a 2008-ban még sikeresen elfojtott társadalmi feszültségeket, csak éppen más formában. Ennek látványos szimptómái most az „igazi finnek”. És csak remélni lehet, hogy marad még elegendő és akcióképes „igazi európai” is hozzájuk képest.
n A szerző a Bruxinfo EU-szakértője