A portugáloknak is válság kell

„IMF, kifelé! Nemzeti függetlenséget!” Porto főterén sarlós-kalapácsos vörös zászlók közül világlik ki a szegfűs forradalom évfordulójára és az egy héttel későbbi május 1-jei ünnepségekre a helyi kommunisták által felállított színpad szélén a felirat. De a hely meg az időpont nem is annyira fontos, a felirat bárhol és bármikor felbukkanhat Portugália-szerte. A Nemzetközi Valutaalapból sikerült megint tökéletes mumust kreálni, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül.

A portugálok életébe már az említett – 1974-ben a fasiszta rezsim végét jelentő – forradalom után három évvel betört az IMF, és a nemzeti tragédiaként megélt mentés 1983-ban is megismétlődött. A nemzeti feledékenység jótékony homálya talán elfeledtette, milyen gazdaságpolitikai döntések miatt került kétszer is csődközeli helyzetbe a tízmilliós ország, az IMF azonban mintha letörölhetetlen szégyenfolt lenne a közelmúlt történetében.

„Most először mindenkinek fájni fog” – fogalmaz egy ott élő ismerős. És nem ő az egyetlen. Még az Eurovíziós Dalfesztivál portugál versenydala is színtiszta politika: egy félig-meddig paródiaszerű dal A harc öröm címmel, amelyet egy most formálódó politikai mozgalom tagjai máris himnuszuknak neveztek ki. De a falfirkákon és transzparenseken túl elég fellapozni az újságokat, ahol a „mentés” az elmúlt két hónapban önálló rovattá nőtte ki magát – paparazzofotókkal a tárgyalódelegációkról –, és két válságtudósítást egy olyan összeállítás szakít meg, amelyik arról szól, hová teheti az ember a pénzét, hogy biztonságban legyen. Az IMF elől.

A kérdés persze akkor aktuális, ha marad valamennyi. A két fő párt közül ugyanis az egyik a nyugdíjak megadóztatásával, a másik pedig a kedvezményes áfakör szűkítésével riogatja a választókat.

Ennek ellenére a hivatalosan április közepén igényelt és a hét elején jóváhagyott, az IMF és az EU által folyósított 78 milliárdos mentőcsomag úgy tűnhet, nemcsak a portugál államkasszáról vette le a terhet, hanem az ország politikai elitjéről is. A június 5-i választások előtti legfrissebb közvélemény-kutatások legalábbis azt mutatják, a látszólag gyűlölt szocialista kormányfő, José Sócrates pártja, a PS fej fej mellett halad a fő ellenzéki erővel, a PSD-vel. Ennek megfelelően Sócrates már meg is üzente Cavaco Silva köztársasági elnöknek – aki szokatlan módon támogatásáról biztosította egykori pártja, a PSD választási programját –, hogy ha nyer, ő bizony visszatér 2005 óta betöltött hivatalába. A jobbközép PSD első embere, Pedro Passos Coelho pedig azzal állt elő, ha nem nyer, „nem is szeretné vállalni” a kormányfőséget.

Magabiztos nyilatkozatokból tehát nincs hiány egyik oldalon sem, miközben a választási programok mindkét oldalon kemény megszorításokat vetítenek előre. Persze – ezt minden portugál pontosan tudja – meg van kötve a kezük: az IMF-nek tett vállalások kötötték meg.
Pedig távolról sem lehet azt állítani, hogy az államcsőd veszélye hirtelen borult rá az országra. Azt is pontosan lehet tudni, hogy a portugál válság nem az elmúlt néhány hónapban kezdődött el. Lehet, hogy az IMF és az EU kedvezőbb feltételeket szabott volna Lisszabonnak, ha tavaly fordultak volna hozzájuk segítségért, de jóval korábban kellett volna elkezdeni az államcsőd elhárítását.

Az ország válsága sem 2008-ban kezdődött, de nem is 2005-ben, amikor José Manuel Barroso Brüsszelbe távozott, hogy országa helyett az Európai Bizottságot vezesse. Az első túlzottdeficit-eljárást még 2002-ben indította az EU Portugália ellen. Vagyis lassan kilenc éve – mindössze egyéves megszakítással – folyamatos a megszorítás kényszere a lisszaboni vezetésnél. Ez az áfa emelése mellett főként a nagy állami beruházások visszafogását, illetve a közszférában dolgozók jövedelmének fokozatos romlását hozta el. Ezzel együtt – rámutatva a portugál gazdaság fő gyengeségére, a versenyképes magánszféra hiányára – a mai napig befagyasztotta a növekedést. 2000 és 2010 között éves szinten átlag 0,8 százalékos GDP-bővülésre volt képes Nyugat-Európa legszegényebb országa – ebben azonban a 2000. évi 3,9 százalékos növekedés is benne van.

A dicsőséges kilencvenes években százezerszámra érkező kelet-európai vendégmunkások egy darabig még megtalálták a szerencséjüket – többnyire eredeti, diplomát megkívánó szakmájukban helyezkedtek el –, mostanra azonban számukra is eljöttek a rossz idők. A munkanélküliség megállíthatatlan növekedéséből bontakozott ki az elmúlt időszak legjelentősebb politikai mozgalma is az országban: állástalan fiatalok szerveztek több százezres tüntetéseket – még az IMF bevonulása előtt. Pártsemlegességük abban nyilvánul meg, hogy nem indultak a mostani választásokon, de mostanra José Sócrates szapulására fordítják energiájuk jó részét. Mintha ők lennének az egyetlenek, akik nem mumusként tekintenek az IMF-re. Talán ők majd elfeledtetik a szégyenfoltot.