Lehetséges a szegénybarát növekedés

Sok mindent gondolhatunk a magyar gazdaság mai állapotáról, az azonban vitathatatlan, hogy az ország pozitív növekedési pályára állt. A frissen napvilágot látott külkereskedelmi adatok megerősítik, hogy az export továbbra is erőteljesen bővül, a külkereskedelmi többlet az idén várhatóan új rekordot ér el. Csakhogy eközben a belső piactól függő szektorok továbbra is legfeljebb stagnálásra utaló jeleket mutatnak. Az építőipar mélyrepülése még nem ért véget, a közösségi szolgáltatások a kényszerű államháztartási kiigazítás legújabb hullámának következményeit nyögik, és egyelőre a különféle piaci szolgáltató ágazatok élénkülése is bizonytalan. A magyar gazdaság duális jellege ma szembeötlőbb, mint valaha: a feldolgozóipar néhány kiemelkedően teljesítő, exportorientált szektorát leszámítva a termelő és a szolgáltató ágazatok túlnyomó többsége még mindig szűkülő piaci lehetőségeket tapasztal. A belső piaci problémákhoz a devizahitelezés következményei is hozzáadódnak, hiszen a hitelnyújtó pénzügyi intézmények szigora mellett a lakosság új keletű óvatossága is visszafogja a hitelezést és a fogyasztói keresletet.

Az immár ötödik éve nyomott belső keresleti viszonyok mellett nem meglepő, hogy kiéleződtek a társadalmi feszültségek. Bár nemzetközi összevetésben a magyar társadalomban mérhető jövedelmi egyenlőtlenségek nem kiugróan nagyok, a hazai lakosság úgy véli, hogy Magyarország az Európai Unió egyik legpolarizáltabb országa jövedelmileg – miközben a Tárki vizsgálatai rámutatnak, hogy Európában a magyar lakosság képviseli az egyik legkevésbé megengedő attitűdöt a jövedelmi különbségekkel kapcsolatban. Mindez arra utal, hogy számunkra a növekedés társadalmi hatásainak kutatása nem puszta teoretikus érdekesség, hanem gazdaság- és társadalompolitikai szempontból is kiemelt fontosságú. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság tavaly tavasszal közzétett hosszú távú növekedési koncepciója, az Európa 2020 stratégia fókuszában is a „befogadó” növekedés áll, és az öt kiemelt cél közül három (a foglalkoztatás emeléséről, az iskolai lemorzsolódás, illetve a szegénységi küszöb alatt élők arányának jelentős csökkentéséről) a növekedés szerkezetére, társadalmi hatásaira vonatkozik.

Ha a közelmúlt társadalmi hatásaiban kedvező szerkezetű növekedési programjait keressük, célszerű azonban a szokásos referenciapontokon túlra tekintenünk. Magyarország számára – mások mellett – Latin-Amerika, mindenekelőtt Brazília tapasztalatai lehetnek relevánsak. A hazai közvélemény egy része számára bizonyára meglepő, hogy az inflá-
ciós várakozások letörése és a normális hétköznapi életkörülményeket lehetővé tevő infrastrukturális fejlesztések mellett a központilag támogatott hitelezési programok hatásai is egyértelműen kimutathatók abban, hogy a brazil gazdasági növekedés társadalmi következményei alapvetően megváltoztak. A korábbi évtizedekben Brazília gazdasági növekedése jellemzően az egyenlőtlenségek és a szegénységi küszöb alatt élők arányának bővülésével járt együtt, az ezredforduló óta viszont a szegénység jelentős mérséklődését is magával hozta. A szegénybarát növekedés átfogó, szakterületenként öszszehangolt gazdaságpolitikát kívánt, amelyben az anyagi életkörülmények, a megfelelő infrastrukturális környezet biztosítása mellett a közoktatás megerősítése és a lakhatást, illetve vállalkozást segítő mikrohitelprogramok célzottsága, a jogosultak motiváltságának növelése egyaránt szerepet játszott. A kevésbé iskolázott társadalmi csoportok munkaerő-piaci részvétele látványosan megnőtt, és az őket nagyobb arányban foglalkoztató helyi szolgáltató vállalkozások is dinamizálódtak. A brazil tapasztalatok tehát arra utalnak, hogy kifejezetten nehéz örökséggel terhelten is lehetséges szegénybarát növekedés. Miért ne sikerülhetne ez Magyarországon is?