Még mindig elitklub az eurózóna
Szinte egy csapásra berekesztette a magyar euróbevezetéssel kapcsolatos párbeszédet Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben tett nyilatkozata, miszerint 2020-ra lesz reális a magyar belépés. Ezt annyiban finomította, hogy a körülmények kedvező együttállása esetén egy-két évvel korábbra jöhet ez a dátum, ám már szó sincs a választások előtt többször is elhangzott 2014-es célkitűzésről.
Nemcsak Magyarországon fordult meg a széljárás, de a régió több államában is. Csehország egyelőre elzárkózik attól, hogy céldátumot adjon meg, és Lengyelország sem kapkod ezzel kapcsolatban. Utóbbi viszont legalább a fiskális politikák összehangolását célzó euró plusz körtől nem maradt távol, ellentétben a csehekkel és velünk. Ennek pedig még lehet jelentősége, amikor mégis elszánjuk magunkat az euró átvételére.
Míg korábban általános varázsszernek tartották közgazdászok a közös fizetőeszközt, az utóbbi egy év eseményei megmutatták, hogy mennyire nem így van. Görögország, Írország és Portugália esetében még rontott is a helyzeten az euró, mivel nem tudtak alkalmazkodni valutaleértékeléssel a pénzügyi krízishez. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy sehol sem a problémák gyökerét jelentette az euró használata. A pénzpiaci buborékok akkor is hasonlóan végződtek volna, ha saját valutájuk van ezeknek az országoknak.
A görögök notórius eladósodók voltak már az euró átvétele előtt is, és nem szakítottak ezzel a hagyományukkal. Portugália sem tudta kordában tartani a büdzsé hiányát, ott ráadásul a lassú gazdasági növekedés is tovább rontotta a helyzetet. Írországban viszont a magánszektor verte magát hitelekbe, de a dinamikusan növekvő ingatlanárak egy ideig fedezetet biztosítottak, csak amikor megállt, majd megfordult az áremelkedés, akkor jelentkeztek a bajok. Utóbbiban kétségkívül szerepet játszott, hogy euróval fizetnek az országban, ám ez csak katalizálta az eseményeket, amely a helytelen tőkepiaci szabályozásra, illetve a kedvező adórendszerrel odacsábított nem termelő, de könnyen mozgatható tőkére vezethető vissza.
A teljes eurózóna válságára pedig nem lehet hivatkozni, hiszen a gazdaságok többsége viszonylag jól átvészelte az elmúlt éveket. Az övezet felbomlásáról is megindult a pletyka, amelynek nem sok valóságalapja lehet. Ez a döntés ugyanis semmivel sem könnyítené meg hosszabb távon az adott tagország helyzetét. A valutaleértékelés lehetősége ráadásul annál kevésbé kecsegtető, minél inkább integrálódott az unió gazdaságába az adott ország. A külső adósság mellett az importot ugyanis azonnal megdrágítja egy ilyen lépés, és az inflációt felpörgetve jelentős rejtett költségeket eredményez már akár egy-két éves távlatban is.
Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Szlovákia milyen gyorsan kilábalt a recesszióból. 2008 végén még sokan úgy látták, hogy súlyos versenyhátrányba kerül majd északi szomszédunk a régión belül, mivel relatíve felértékelődik mint termelési helyszín. Ehelyett már 2010-ben egészséges növekedést mutatott fel, a GDP-ben kifejezett relatív helyzete mindvégig jobb volt, mint Magyarországé. Fontos különbség az is, hogy nem a szlovákoknak kellett mentőcsomagért folyamodniuk az IMF-hez.
Valószínűleg nem állnánk jobban most akkor sem, ha valahogy begyötörtük volna magunkat a klubba a válság előtt. Azzal a pénzügyi fegyelemmel, amelyet az utóbbi évtizedben felmutattunk, és ilyen gyors eladósodottsággal legfeljebb a devizaadósok gondja lenne most kisebb, de a bizalomvesztést aligha tudtuk volna elkerülni. Ez azonban nem ok arra, hogy a jövőben se törekedjünk a belépésre.
Jelenleg még a pénzpiacokon is kivárás van euróügyben, azt azonban szinte senki sem veszi komolyan, hogy széteshet az intézmény. Ha pedig ez az átmeneti időszak elmúlik, hamar ismét stigmává válhat a távolmaradás, és újra többletköltségeket okoz majd az adósságfinanszírozásban. A kérdést ugyanis onnan is meg lehet közelíteni, hogy mennyibe kerül a gazdaságnak az a felár, amely csupán abból adódik, hogy árfolyam-bizonytalanság van a magyar papírokban. Visszafogott költségvetési politika mellett persze leszorítható ez a faktor, mint ahogyan a cseheknél is alacsony tudott maradni az alapkamat. De volt egy időszak, amikor még náluk is jócskán megugrott az államkötvények hozamfelára, talán épp azért, mert velünk sorolták őket egy régióba.
A legerősebb indok a viszonylag gyors euróbevezetés ellen a reálkonvergencia hiánya, azaz a túl nagy fejlettségbeli különbség a nyugati tagállamokhoz képest. A közös jegybanki alapkamat ugyanis aligha lehet optimális egy gyorsabban növekvő, de alacsonyabb GDP-szintű ország számára. Ez a helyzet ugyanakkor 2020-ig érdemben alig változhat, jelenleg több mint 30 százalékponttal maradunk el az eurózóna átlagos szintjétől, és a legjobb esetben is legfeljebb 10 százalékpontot tudunk faragni ebben az évtizedben a hátrányból. A túl alacsony kamatszint pedig felelőtlen eladósodáshoz vezethet az állam és a magánszektor részéről. Mára azonban megdőlt az egységes kamatszint elmélete: az államkötvények hozamai az elmúlt két évtizedben jobban különböznek az eurózónán belül, mint azon kívül. És ugyanez a különbség megfigyelhető a vállalati és lakossági hitelezésben is, mivel a bankok érzékenyebbé váltak a kockázatokra.
Külön utakon
A régió sosem volt egységes az euróbevezetést illetően, de a válság kitörése óta két táborra különíthető el. A lebegő árfolyamrendszerű országok többnyire kivárásra játszanak, az önálló monetáris politikának egyelőre csak az előnyeivel szembesültek. A rögzített valutarendszerű országok viszont a lehető leggyorsabb belépés mellett voksolnak, hiszen a pénzpolitikájuk így is meglehetősen korlátozott, viszont így is fizetnek több-kevesebb árfolyam-kockázati felárat az államkötvényeikre.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.