Még mindig elitklub az eurózóna

Szinte egy csapásra berekesztette a magyar euróbevezetéssel kapcsolatos párbeszédet Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben tett nyilatkozata, miszerint 2020-ra lesz reális a magyar belépés. Ezt annyiban finomította, hogy a körülmények kedvező együttállása esetén egy-két évvel korábbra jöhet ez a dátum, ám már szó sincs a választások előtt többször is elhangzott 2014-es célkitűzésről.

Nemcsak Magyarországon fordult meg a széljárás, de a régió több államában is. Csehország egyelőre elzárkózik attól, hogy céldátumot adjon meg, és Lengyelország sem kapkod ezzel kapcsolatban. Utóbbi viszont legalább a fiskális politikák összehangolását célzó euró plusz körtől nem maradt távol, ellentétben a csehekkel és velünk. Ennek pedig még lehet jelentősége, amikor mégis elszánjuk magunkat az euró átvételére.

Míg korábban általános varázsszernek tartották közgazdászok a közös fizetőeszközt, az utóbbi egy év eseményei megmutatták, hogy mennyire nem így van. Görögország, Írország és Portugália esetében még rontott is a helyzeten az euró, mivel nem tudtak alkalmazkodni valutaleértékeléssel a pénzügyi krízishez. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy sehol sem a problémák gyökerét jelentette az euró használata. A pénzpiaci buborékok akkor is hasonlóan végződtek volna, ha saját valutájuk van ezeknek az országoknak.

A görögök notórius eladósodók voltak már az euró átvétele előtt is, és nem szakítottak ezzel a hagyományukkal. Portugália sem tudta kordában tartani a büdzsé hiányát, ott ráadásul a lassú gazdasági növekedés is tovább rontotta a helyzetet. Írországban viszont a magánszektor verte magát hitelekbe, de a dinamikusan növekvő ingatlanárak egy ideig fedezetet biztosítottak, csak amikor megállt, majd megfordult az áremelkedés, akkor jelentkeztek a bajok. Utóbbiban kétségkívül szerepet játszott, hogy euróval fizetnek az országban, ám ez csak katalizálta az eseményeket, amely a helytelen tőkepiaci szabályozásra, illetve a kedvező adórendszerrel odacsábított nem termelő, de könnyen mozgatható tőkére vezethető vissza.

A teljes eurózóna válságára pedig nem lehet hivatkozni, hiszen a gazdaságok többsége viszonylag jól átvészelte az elmúlt éveket. Az övezet felbomlásáról is megindult a pletyka, amelynek nem sok valóságalapja lehet. Ez a döntés ugyanis semmivel sem könnyítené meg hosszabb távon az adott tagország helyzetét. A valutaleértékelés lehetősége ráadásul annál kevésbé kecsegtető, minél inkább integrálódott az unió gazdaságába az adott ország. A külső adósság mellett az importot ugyanis azonnal megdrágítja egy ilyen lépés, és az inflációt felpörgetve jelentős rejtett költségeket eredményez már akár egy-két éves távlatban is.

Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Szlovákia milyen gyorsan kilábalt a recesszióból. 2008 végén még sokan úgy látták, hogy súlyos versenyhátrányba kerül majd északi szomszédunk a régión belül, mivel relatíve felértékelődik mint termelési helyszín. Ehelyett már 2010-ben egészséges növekedést mutatott fel, a GDP-ben kifejezett relatív helyzete mindvégig jobb volt, mint Magyarországé. Fontos különbség az is, hogy nem a szlovákoknak kellett mentőcsomagért folyamodniuk az IMF-hez.
Valószínűleg nem állnánk jobban most akkor sem, ha valahogy begyötörtük volna magunkat a klubba a válság előtt. Azzal a pénzügyi fegyelemmel, amelyet az utóbbi évtizedben felmutattunk, és ilyen gyors eladósodottsággal legfeljebb a devizaadósok gondja lenne most kisebb, de a bizalomvesztést aligha tudtuk volna elkerülni. Ez azonban nem ok arra, hogy a jövőben se törekedjünk a belépésre.

Jelenleg még a pénzpiacokon is kivárás van euróügyben, azt azonban szinte senki sem veszi komolyan, hogy széteshet az intézmény. Ha pedig ez az átmeneti időszak elmúlik, hamar ismét stigmává válhat a távolmaradás, és újra többletköltségeket okoz majd az adósságfinanszírozásban. A kérdést ugyanis onnan is meg lehet közelíteni, hogy mennyibe kerül a gazdaságnak az a felár, amely csupán abból adódik, hogy árfolyam-bizonytalanság van a magyar papírokban. Visszafogott költségvetési politika mellett persze leszorítható ez a faktor, mint ahogyan a cseheknél is alacsony tudott maradni az alapkamat. De volt egy időszak, amikor még náluk is jócskán megugrott az államkötvények hozamfelára, talán épp azért, mert velünk sorolták őket egy régióba.

A legerősebb indok a viszonylag gyors euróbevezetés ellen a reálkonvergencia hiánya, azaz a túl nagy fejlettségbeli különbség a nyugati tagállamokhoz képest. A közös jegybanki alapkamat ugyanis aligha lehet optimális egy gyorsabban növekvő, de alacsonyabb GDP-szintű ország számára. Ez a helyzet ugyanakkor 2020-ig érdemben alig változhat, jelenleg több mint 30 százalékponttal maradunk el az eurózóna átlagos szintjétől, és a legjobb esetben is legfeljebb 10 százalékpontot tudunk faragni ebben az évtizedben a hátrányból. A túl alacsony kamatszint pedig felelőtlen eladósodáshoz vezethet az állam és a magánszektor részéről. Mára azonban megdőlt az egységes kamatszint elmélete: az államkötvények hozamai az elmúlt két évtizedben jobban különböznek az eurózónán belül, mint azon kívül. És ugyanez a különbség megfigyelhető a vállalati és lakossági hitelezésben is, mivel a bankok érzékenyebbé váltak a kockázatokra.

Külön utakon

A régió sosem volt egységes az euróbevezetést illetően, de a válság kitörése óta két táborra különíthető el. A lebegő árfolyamrendszerű országok többnyire kivárásra játszanak, az önálló monetáris politikának egyelőre csak az előnyeivel szembesültek. A rögzített valutarendszerű országok viszont a lehető leggyorsabb belépés mellett voksolnak, hiszen a pénzpolitikájuk így is meglehetősen korlátozott, viszont így is fizetnek több-kevesebb árfolyam-kockázati felárat az államkötvényeikre.