Miért kell Orbánnak a Mol?

Európa nagy energetikai óriásvállalatai jórészt állami monopóliumokból nőttek ki, és nagyon hasonlóan működnek egy államhoz, sok helyütt államok az államban: az államszervezethez hasonló vezetési struktúrákat állítanak fel, saját „kormányt”, titkosszolgálatot, még szociális ellátórendszert is működtetnek. Szövevényes és nehezen átlátható élő organizmusok. Különlegességüket az adja, hogy alapszükségleti cikket ellenőriznek. Az energia az élelemhez, a vízhez és az információhoz hasonló termék, nem véletlenül utóbbiakért is hasonló cégek versengenek.

Európa térképe aligha állítható össze az energetikai konszernek befolyási övezeteiből. A szövetek egymásba érnek, pulzálnak, összecsapnak vagy összefonódnak, határaik sikamlósak, hatalmi gócpontjaik nehezen kivehetők. Az államhatárokat vagy a nagyhatalmi befolyási övezeteket sokszor figyelmen kívül hagyják. Az orosz ellenőrzésű csővezetékek túlnyúlnak az egykori vasfüggönyön, az EU határain. Egykori állami vezetők hirtelen orosz cégek igazgatóságaiban tűnnek fel, nyugati vállalatok részvényei egyszerre orosz kézbe kerülnek. Az orosz rendszer végpontjain sok vezető hitte már, hogy önállósíthatja magát „kitalálóitól”, és sok állam igyekezett már kicsúszni a nyirkos orosz szövetből. A Mol „visszaszerzése” talán egy ilyen kísérlet, de akár évek telnek el, mire kiderül, tényleg az volt-e, és ha igen, sikerrel járt-e.

A Mol-pakett megvásárlásának fő érve a nemzeti szuverenitás erősítése. Az indoklás abból indul ki, hogy e lépéssel a magyar állam befolyása döntő lehet a cégben. Az egyszerűség kedvéért vegyük ezt készpénznek, noha világos, hogy egy cégben, ahol a részvények csaknem negyede az övé, a magyar állam jelenlegi vezetőinek olyan erényeket is gyakorolniuk kell, mint a türelem és a kompromisszumkészség.

Nos, ha a Mol valóban állami befolyás alá kerül, akkor jobb kezekben lesz, mint eddig volt. A magyar kormány vezetői többször adták informálisan értésre, hogy a Molban orosz többséget sejtenek, és ez nem tartható fenn hosszú távon. Ennek pedig nem egyfajta oroszfóbia az oka, hanem leginkább az, hogy egy ilyen cég felett csak korlátozott demokratikus ellenőrzés gyakorolható. Hatalmas lobbiereje miatt törvényekkel csak korlátozottan lehet szabályozni a működését, nem lehet transzparenssé tenni, és rossz működés esetén sincs joga egy ország lakosságának dönteni róla, márpedig egy stratégiai ágazatban tevékenykedő domináns vállalatnál ez nem hátrány. Messze vezető filozófiai vita, hogy az ilyen cégek esetében előnyt jelent-e az állami tulajdon. Egyfelől az állami cég képes irracionálisan, a piac logikája ellenében dönteni, ha a politikai-választási érdekek így kívánják meg, másfelől viszont a rossz működés, korrupció vagy túlzott hatalomkoncentráció esetén végső soron demokráciában ítéletet mondhatnak a választók egy ilyen cég működéséről is, amikor a szavazófülkébe lépnek. Vagyis tény: egy ismeretlen hátterű olajvállalatot a magyar választópolgár kevésbé ellenőrizhet, mint egy állami irányításút.

Ez még akkor is igaz, ha a magyar állam vezetése a hatalomkoncentrációt tekinti egyik nagy feladatának, és ebben a Mol feletti ellenőrzés megszerzése döntő lépés. Orbán Viktor a kétharmados többség maximális kihasználásával olyan pozícióban van, hogy lassan valóban kijelentheti: „Az állam én vagyok.” A magyar gazdasági irányítás kulcspozícióiban közeli baráti-üzleti körének emberei ülnek, akik tudásukat vagy hivatalosan, vagy informálisan az állam szolgálatába állították. Ez a csapat pedig komolyan gondolja, hogy nem köt kompromisszumot feleslegesen. Például az energetikában. Az energetikáért felelős új vezetés érdeklődve figyeli, hogy a régiek közül hányan kötnek ki karrierjük következő állomásaként a Mol valamely vállalatánál, és gyanakvóan tekint az olyanokra, akiket az államszervezetben a Mol emberének tart. A Mol jelenlegi menedzsmentjének több tagja, illetve több baloldalhoz köthető nagyvállalkozó érzi most magát kényelmetlenül, mert az új csapat elég erősnek tűnik ahhoz, hogy felvegye velük a küzdelmet.

Változások jönnek sok téren. Az MVM, amely az új állami energiapolitika fő bástyájának tűnt, most egyesülhet a Mollal. Az állami befolyás érvényesülhet az üzemanyag-, a gáz-, az árampiacon, a magyarok által demokratikusan választott hatalom dönthet életbevágó és mindennapi ügyekben. Ez jó, még akkor is, ha Orbán Viktor a sok alkotmányos fék és ellensúly után most egy gazdasági ellensúlyt remél kiiktatni. És valóban: ilyen értelemben növeli a nemzeti szuverenitást. Az megint csak messzire vezető vita volna, hogy érték-e még a nemzeti szuverenitás egy olyan országban, amely ebből önként adott le részeket az EU-csatlakozással, és hogy a nemzeti szuverenitás valójában nem a mai hatalom önrendelkezését növeli-e csupán. De tény, hogy a magyar államhatalom ezzel erősebb lesz.

Nemzetközi színtéren is. Azon a bizonyos kusza térképen szépen kirajzolódik egy körvonal, amelyen belül a Mol a döntő vagy fontos tényező az energetikában. Szlovákia, Horvátország és Erdély a belső kör. Ahogyan eddig talán az oroszok vélték befolyási övezetüknek ezeket a vidékeket, úgy gondolhatja most a magyar kormány, hogy több befolyásra tett szert e tájakon. A horvát sajtó eddig az oroszok meghosszabbított kezét látta a Molban, most a magyar államhatalmi törekvéseket láthatja meg benne. És nyilvánvaló, hogy a horvátok ugyanazokkal az érvekkel igyekeznek majd visszaszerezni a nemzeti szuverenitást olajvállalatuk felett, amely érvek most Budapesten elhangoznak.

Egyet nem tudunk csupán: mi a hajtóerő, amely a magyar kormányt a hatalomkoncentráció felé nyomja. Ha a legjobbat feltételezzük, akkor a végső cél a magyarok, a magyar állampolgárok és a magyar nép jóléte, vagyis a közjó. De a Mol feletti ellenőrzés megszerzése, a robusztus gazdasági befolyás további erősítése után bizonyítani kell, hogy az ország és lakossága a legelemibb szinten is profitál mindebből.