Száz évvel ezelőtti időket idéz a munkatörvény módosítása

Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának hírhedt döntése volt az, amely 1905-ben megsemmisítette a New York állam által a szociális jogok erősítésének szándékával elfogadott jogszabályt. A szerződési szabadság doktriner példájaként azóta is idézett (mára természetesen jogtörténeti érdekességgé szelídült) esetben a jogalkotó a nehéz munkakörülmények között dolgozó pékek napi munkaidejét tíz órában maximálta volna, ám a legfőbb jogi fórum a törvényt a tulajdonost megillető jogokkal összeegyeztethetetlennek találta. Ha nem is ilyen szélsőséges formában, de a Lochner-ügyben kicsúcsosodó problémák ma sem ismeretlenek. A vállalkozás üzleti szempontjai és a munkavállalói jogok nap mint nap megütköznek egymással a piaci kapcsolatokban, és a jogalkotónak mérlegelnie kell, hogy a munkaszerződések tartalmát befolyásoló beavatkozása mikor milyen feltételek mellett bizonyul ésszerűnek és méltányosnak.

A magyar munkajogi jogalkotásban végbemenő változások arra utalnak, hogy a törvényhozó a gazdasági realitások egyfajta utólagos legitimálására tesz kísérletet. A júliusban elfogadott, a munka törvénykönyvét (Mt.) is módosító 2011. évi CV. törvény módot ad arra, hogy a kollektív szerződés a próbaidő időtartamát három hónap helyett hat hónapban állapítsa meg. Az indoklási kötelezettség nélküli szerződésbontás lehetőségének fél évre történő kiterjesztése kétségkívül rosszabb helyzetbe hozza a munkavállalókat, bár ha ezáltal az elhelyezkedési esélyük javul, úgy – véleményem szerint – a szabályváltozás „még éppen” tolerálható. Nehezebben fogadható el, hogy a munkáltató „egyoldalú” döntése alapján a dolgozónak a túlmunka ellenértékeként pénz helyett a végzett munka időtartamához igazodó szabadidő-juttatás járjon. Nem vitás, hogy ez éppúgy létező gyakorlat, mint a felmondási előírásoknak vagy a munkavégzésre vonatkozó, törvényben rögzített időkorlátoknak a figyelmen kívül hagyása. A szabályalkotónak azonban adott esetben épp az volna a kötelessége, hogy kísérletet tegyen a kedvezőtlen jelenségek visszaszorítására. A múltbéli jogsértések jogszabályi elismerése rosszhiszemű törvényalkotói lépésnek számít.

Talán az sem tekinthető puszta véletlennek, hogy az új munka törvénykönyvének tervezete azt követően került fel 2011. július 18-án a Nemzetgazdasági Minisztérium honlapjára, hogy az Országgyűlés határozott az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) megszüntetéséről. A 2011. évi XCIII. törvény nyomán fölállítandó Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács megszünteti az úgynevezett háromoldalú érdekegyeztetés rendszerét, a kormányzati szereplők a jövőben csupán tanácskozási jogukkal élve követik majd figyelemmel a társadalom civil- és köztestületi szervezeteinek egymással folytatott – remélhetőleg konstruktív – párbeszédét. Pedig szakmai és politikai megfontolásból egyaránt fontos lett volna, hogy az új Mt. tervezetét az OÉT ülésén vitassák meg. Az érdekegyeztetés az elmúlt két évtizedben nem konszenzuskényszert, hanem „toleranciakényszert” jelentett, annak fölismerését, hogy az eltérő érdekek által vezérelt piaci és kormányzati szereplők még a megbeszélés tárgyát képező törvény kihirdetése előtt képesek megosztani egymással érveiket, ellenérveiket. Erre már csak azért is szükség lenne, mivel az Mt.-tervezet épp akkor tenné „sallangmentessé” a munkavállalók számára hátrányos rendelkezések alkalmazását, amikor az érintettek egzisztenciális kiszolgáltatottsága a leginkább szembeötlő.

Egy kellően differenciált munkajogi szabályozás elfogadása egyeztetést igényel. Félő, hogy a jogalkotó a több mint száz évvel ezelőtti ítéletet idéző szemlélettel próbál enyhíteni a különadókkal és a „kötelező béremelési ajánlásokkal” megterhelt hazai vállalkozások helyzetén. Munkáltatónak és munkavállalónak is hasznosabb volna azonban, ha a foglalkoztatást sújtó közterhek mérséklését helyezné a törekvéseit rögzítő lista élére.