Áll a bál a tőzsdén

Hol a probléma gyökere? Egyesek 2004-ig nyúlnának csak
vissza, amikor az osztrák Wiener Börse bevásárolt a Budapesti Értéktőzsdében (BÉT), és a hazai szolgáltatók kisebbségbe kerültek. De vajon tényleg onnan indult?

A BÉT 1990-es újjáalakulásakor a lelkesedés és a kihívás hatalmas volt. A tőzsdesztori még a hazai banki és monetáris szakértők akkori legjobbjait is vonzotta, így nem csoda, ha gombamód szaporodtak a brókerházak és a brókerek. A nemzetközi sajtóban is helye volt a sikeres magyar privatizációnak, a legnagyobb nemzetközi tanácsadó házak segítették botránymentesen lebonyolítani a külföldi, minőségi befektetőket is megmozgató értékesítéseket. Ezzel nagyjából el is telt az első tíz év, jórészt csillogóvá és sikeressé téve a szakmát. Ezért vélelmezhető volt, hogy ez idő alatt tőkében megerősödött és szakmailag majdhogynem a fejlett nyugatiak szintjére emelkedett a hazai brókervilág. Persze megtizedelte tagjait az 1997-es és 1998-as nemzetközi tőzsdekrach, és időközben a BÉT vezetése is lecserélődött egy új generációra. Tagjairól az is feltételezhető volt, hogy nemcsak üzletet látnak a tőzsdében, hanem az intézményt is, amely fontos szereplője egy egészséges piacgazdaságnak. Ezért hajlandók nemcsak önös üzleti érdeküket nézni, hanem tágabb értelemben is lobbizni a gazdaságpolitikai szereplőknél, hogy a tőzsde által kínált lehetőségek mind a kibocsátóknak (vállalatoknak), mind a befektetőknek (intézményi és privát) átláthatók és vonzók maradjanak.

Így indult a XXI. század. Közben a fejlett piacokon tőzsdeszövetségek jöttek létre, és kérdés volt, vajon Kelet-Közép-Európa hol találja meg a helyét és jövőjét. A BÉT-nek választ kellett adnia. Az első lépés az volt, amikor 2002 áprilisában, 12 évnyi önálló jogi személyi lét után a tulajdonosok megszavazták a részvénytársasággá való átalakulást, ami július 1-jével hivatalossá vált. Megszületett az új jogi forma, a BÉT Rt.

Utólag különös jelentőséget kapott a 2002-es közgyűlés. Alapvető kérdésről döntöttek a tulajdonosok, mint később kiderült, meglehetősen nagyvonalúan. Mindenféle stratégiai kikötés nélkül tették forgalomképessé a részvényeiket. Akkoriban több véleményt is hallani lehetett, hogy mi legyen a BÉT sorsa. Az egyik csoport a részvények tőzsdei bevezetését kívánta, és ezzel akart olyan tulajdonosoknak kiutat biztosítani, akik már úgymond bezárták a brókerházukat, vagy a piacról kiesők tulajdonrészét vásárolták fel 1998–2001 között, és nem kívántak ebben az üzletágban maradni. A saját részvény tőzsdei értékesítésével a BÉT példát mutathatott volna arra, hogy hisz a börze tartós gazdasági szerepében, melynek értékmérése hiteles és megkérdőjelezhetetlen. Mások úgy vélték, a legjobb az lenne, ha valamelyik vezető tőzsde venné meg a részvényeket, és akkor Budapest visszavonhatatlanul régiónkból elsőként kerülne be a meghatározó piacok elit közösségébe.

A BÉT közgyűlései abban az időben inkább zártkörűek voltak, mint nyilvánosak, azaz a sajtó vagy csak kisebb horderejű kérdéseknél, vagy csak sajtókonferencián vehetett részt. Ezért nehéz rekonstruálni, milyen érvek és felvetések mellett született meg 2002-ben a részvények „felszabadítása”. Elhaltak a korábbi szép tervek, az igazgatóság sem beszélt ezekről. A BÉT tulajdonosainak korábbi szakmai közössége egyéni üzleti érdekekre váltott. Persze az is lehet, hogy valójában mindig is a rideg értelem, a számok uralkodtak, csak a rendszerváltás hevében látszódott másképp.

Mindenesetre amikor 2004-ben átrendeződött a BÉT tulajdonosi szerkezete, s az osztrák konzorcium (az osztrák bankok, valamint a Wiener Börse) megvette a magyar tőzsde részvényeinek eladósorban lévő 51 százalékát, az üzletből kimaradtak felhördültek. Megkongatták a vészharangot, és nem értettek egyet az osztrák jelenléttel. Pedig az előzmények fényében ez érthetetlen. Volt épp elég idejük a hazai tulajdonosoknak ahhoz, hogy megfontoltan döntsenek a BÉT jövőjéről. A tulajdonosok között s a tőzsdei vezetésben szép számban voltak olyan fiatal, világlátott és szakmai tapasztalatot nemcsak Budapest belvárosában, hanem a nemzetközi pénzvilág központjaiban is szerzett szakemberek, akikről feltételezhető volt, átlátják a döntések fontosságát, számba veszik a lehetőségek tárházát s azok piacra gyakorolt kedvező és kedvezőtlen hatásait. Bár 2002-ben többen úgy vélték: a BÉT alapszabálya alkalmas arra, hogy bárhogyan alakuljon a tulajdonosi szerkezet, a hazai szereplők és a piac érdekei védhetőek maradnak, ma már tudjuk, ez nem bizonyult valósnak. (Ellenpélda Varsó, ahol nemrég a tulajdonosok közösen döntöttek, milyen feltételek mellett és mely tőzsdék egyikének hajlandók eladni pakettjüket.)

Mindenesetre a BÉT mai többségi tulajdonosa láthatóan rendelkezik régiónkra szabott stratégiával, s időközben a cseh és szlovén tőzsdék tulajdonosává is vált. Bécs több mint tíz éve a frankfurti börze kereskedési rendszerét, a Xetrát használja, amely a német nyelvterületek tőzsdéit, befektetési szolgáltatóit fűzi közös „láncra”. Ebbe
terelné be Bécs Budapestet is, amit a magyar befektetési szolgáltatók nem akarnak. Hét éven át nem jutottak dűlőre, ám most először szeptemberben alakult ki olyan „párbeszéd” a tulajdonosi csoportok között, amely kompromisszumhoz vezethet. A BÉT korábban sohasem foglalta írásba, mely tőzsdei szövetséghez kívánna tartozni, most pedig elfogadták, hogy jövőre azt az új kereskedési rendszert vezetik be, amelyet a Xetrát létrehozó Deutsche Börse is választ majd, miután egyesül a New York Stock Exchange-Euronexttel. A frigy valószínűleg a Xetra helyett az amerikai kereskedési rendszer térnyerését hozza, és ezzel akarva-akaratlanul, de a BÉT mégiscsak részévé válhat a világ legnagyobb tőzsdei kereskedési hálójának.