Az álomnak vége

A pénteken ismertetett tervek ennek tudatában is lehangolóak. Nem pusztán azért, mert a 750 milliárdos csomag elmarad a szükségesnek tartottól, hanem a szerkezete okán is. A kiigazítás nagysága miatt az adóemelés elkerülhetetlen volt, ráadásul ez rövid távon megbízhatóbb módon mérsékli a hiányt, mint a nem részletezett kiadáscsökkentési ígéretek. Nyomasztó túlsúlya azonban beárnyékolja az amúgy is rossz növekedési kilátásokat. Az áfaemelés például — az adóelkerülés ösztönzésén túl — tovább szűkítheti a fogyasztást, csakúgy, mint az egykulcsos szja-rendszer megteremtésének felgyorsítása, amely az alacsonyabb jövedelműeknek jelent nagyobb érvágást. A hatások tompítására bevethető ugyan a kötelező béremelés, ez azonban a munkáltatókat elbocsátásokra kényszerítheti. Különösen, hogy nő az egészségügyi járulék, finanszírozási lehetőségeik pedig a bankrendszer pluszterhei miatt tovább szűkülnek.

Úgy tűnik, a magyar gazdaságpolitika ezúttal sem tud vagy akar kitörni a mókuskerékből, noha mind a kétharmados többség, mind a nemzetközi kényszer jó lehetőséget kínál erre. Az állami működés hatékonyágának javításáról, az adóforintok elköltésének célzottabbá tételéről továbbra is legfeljebb csak kidolgozatlan, felpuhított tervek és akadozó megvalósítás formájában érkeznek hírek. Így marad a bevételek növelése, ez azonban a versenyképesség romlásán keresztül újratermeli a hiányt.

Az elmúlt közel másfél évben több illúzió is szertefoszlott. Megbukott az egyensúlyi szempontokat figyelmen kívül hagyó növekedési gazdaságtan. Bebizonyosodott, hogy a padláslesöprés nem hoz tartós megoldást. Pénteken az is kiderült, hogy a gazdaságpolitikában remélt minőségi fordulat ábránd volt csupán.