Rómát látni

Bosszúsága annál is nagyobb lehet, hiszen épp ebben a hónapban vert keresztül egy 54 milliárd eurós megszorító csomagot a piacok megnyugtatására, ez azonban a jelek szerint csupán a szakszervezetek felbőszítésére volt alkalmas.

Való igaz, az olasz állampapírok elleni spekuláció, amelyet csak az Európai Központi Bank kötvényvásárlása tud kordában tartani, némiképp igazságtalannak tűnik. Itália ciklikusan kiigazított költségvetési egyenlege az idén is jelentős többletet mutathat. Az államadósság lejárati szerkezete kedvező, az ország bankjai egészségesnek mondhatók. Likviditási problémái ellenére messze áll a fizetésképtelenségtől, arról pedig nem ő tehet, hogy az euróövezet peremén súlyos problémák alakultak ki.

Mielőtt azonban könnyeket hullatnánk az olaszok miatt, és a mai divatnak megfelelően a hitelminősítőket okolnánk vesszőfutásukért, érdemes megnézni, mit is kezdtek az eurótagság nyújtotta előnyükkel. Az olasz állam számára az alacsonyabb közös kamatszint középtávon az éves GDP 6 százalékával csökkentette az adósságszolgálatot, amivel 15 év alatt visszafizethette volna teljes adósságát. Az azonban most is ugyanúgy a GDP 120 százalékát teszi ki, mint a 90-es évek közepén.

A párhuzam kézenfekvő a mi helyzetünkkel. A kedvező külső környezet ellenére a 2000-es évek első felében nemhogy csökkent volna, de veszélyes szintre nőtt a magyar államadósság. Amikor aztán beütött a globális válság, sürgős és súlyos intézkedésekkel kellett pótolni az elbliccelt szerkezeti reformokat. Olaszország mostani kínlódása jól mutatja, hogy a késlekedésnek, a félmegoldásoknak óriási ára van. És ne feledjük: a magyar adósság minősítése már csak egy fokozatra van a bóvli kategóriától.