Ahol az Európai Unió a nyúl, a magyar meg a kuzin

„Az a baj, hogy sokat iszom” – mondja álmos vigyorral az arcán újdonsült ismerősöm, Hakan, miközben az izmiri reptéren várunk az isztambuli járatra egy hűvös októberi reggelen. A török srác a táskájára bök – „most is viszek magammal whiskyt, eddig még soha nem tört el” –, majd széles mosollyal megkérdi, tudom-e, miért zsúfoltak vasárnap hajnalban az isztambuli autópályák. „Hát azért – magyarázza –, mert mindenki akkor jön haza a buliból.”

Hakan egyébként távolról sem alkoholista, csak szereti jól érezni magát – fegyelmezett, nagy munkabírású, keményen dolgozik hétről hétre, és a hivatalos maszk mögül csak ritkán bukkan elő vidám, letűnt idők hangulatát idéző török arca. Hakan a modernizálódó Törökország kettősségének megtestesítője – olyan nagyvárosi fiatal, aki életvitelében már aligha különbözik a nyugat-európai városokban dajdajozó kortársaitól, kisugárzásában és gesztusaiban viszont még hordozza a múltat.

Őt még simán bele lehetne képzelni egy modern kori, megszelídült janicsárcsapatba, mint ahogy Yildizt, a Fenerbahce-drukker török lányt is egy hárembe. Yildiz iszlám, legalábbis – ahogy ő mondja – „elméletileg”, de közben azon sajnálkozik, hogy kizárták a BL-ből a csapatát, amely persze ezerszer jobb a Galatasaraynál. És ott van Yasemin, az éjfekete hajú építészlány, akit senki sem szól meg azért, mert ujjatlan felsője mögül kivillan fekete melltartópántja.

Törökország tehát maga a kettősség – nemcsak a mindennapokban, hanem a politikában és a médiában is. „A sajtószabadság régen volt olyan rossz helyzetben, mint most” – mondja kérdésemre az egyik helyi napilap munkatársa, és ez a diagnózis többé-kevésbé megerősítést nyer a következő napokban.

Bár a sajtószabadság elvileg garantált, a kulisszák mögött egyre nagyobb nyomás nehezedik a szerteágazó üzleti tevékenységű magánkiadókra, amelyeket éppen a többi üzletágukon keresztül lehet kézben tartani. Egy az építőiparban és a médiában is érdekeltségekkel rendelkező óriáscég például állítólag éppen azután bukott el egy állami óriástendert, hogy az általa kiadott lapban kritikus hangvételű cikk jelent meg a kormányról. Hogy ok-okozat összefüggésről volt-e szó, vagy véletlen egybeesésről, aligha derül ki – igaz, ilyen öszszefonódásokért azért nekünk sem kell Törökországig menni.

Hasonló kettősség van a politikai életben is, amely elvileg szabad, a gyakorlatban már nem annyira. Egyes ellenzéki politikusokat például hosszabb-rövidebb időre letartóztatnak – a kormány szerint joggal, az ellenzék szerint politikai alapon.

Ahhoz viszont aligha férhet kétség, hogy az ország gazdasága rohamléptekkel fejlődik: a GDP tavaly 8,9 százalékkal nőtt, az export 2002 óta értékét tekintve megnégyszereződött, a belső kereslet növekedési üteme pedig messze túlszárnyalja az euróövezetét. Ráadásul a kilátások is kedvezők: míg Törökországnak 2012-re 4,5, 2016-ra 4 százalékos növekedést jósol az IMF, addig az eurózónának csak 1,7, az USA-nak pedig 2,7 százalékot. Az államháztartás relatív egyensúlyban van – a hiány az idén várhatóan 2,8 százalék lesz, az államadósság 42-ről a GDP 40 százalékára csökken –, a munkanélküliség alig több mint kilenc százalék, és arányait tekintve nem több a szegény, mint az EU-ban.

És hogy minek köszönhető a fejlődés? Egyrészt mindenképpen az EU-nak, amely eddig „nyúlként” húzta Törökországot a reformok útján. (A középtávfutó-versenyeken nyúlnak nevezik azt a futót, aki az első körökben a mezőny élére áll, diktálja a tempót a mögötte haladó nagy versenyzőknek, hogy minél gyorsabb futásra késztesse őket, majd a táv felénél, elvégezvén feladatát, félreáll.) Bár ez a motiválóerő eltűnőben van – a törökök lassan rájönnek, tehetnek bármit, az EU politikai okok miatt aligha fogja a közeljövőben felvenni őket –, helyi üzletemberek abban bíznak, hogy az ország ennek ellenére is tartja majd a tempót, és tovább robog a modernizáció útján.

Ez azonban csak a racionális magyarázat az ország fejlődésére, amely egyébként mindenhol tetten érhető, a rendben tartott utcáktól kezdve a felújított épületeken át a turistáktól hemzsegő vendéglőkig. A másik érv kevésbé kézzelfogható, de talán még fontosabb. „Szenvedély” – mondja a hamiskás mosolyával együtt is szerethető izmiri üzletember, amikor a siker okairól faggatom. Először kételkedve hallgatom a jól hangzó, de mégis közhelyes magyarázatot, majd bevillan a 2002-es focivébé, ahol a nem éppen labdazsonglőrökből álló, de elképesztően fanatikus török csapat minden meccsen felszántotta a pályát, és történelmet írva a harmadik helyig jutott. Hasonló akarás, bizalom, tettrekészség érzékelhető a török mindennapokban is – többek akarnak lenni, akár EU-val, akár anélkül.

Magyarországról, amely nincs a top tíz török kereskedelmi partner között, amúgy nem sok szó esik – ha mégis, akkor is főleg a foci kapcsán. „Emlékszem, hogy 56-ban megnyertétek a foci-vb-t!” – mondja mosolyogva beszélgetőtársam, mire halkan megjegyzem, hogy az 54-ben volt, nem 56-ban, nem megnyertük, hanem elvesztettük, és körülbelül úgy érzem magam, mint az a francia, akinek vállveregetve gratulálnak a waterlooi győzelemhez.

Másrészt nem meglepő módon a történelmi múlt interpretációja sem esik éppen egybe az itthonival. „Kuzinok vagyunk!” „Macarisztán barát ország” – mondják, és elejtett megjegyzéseikből úgy tűnik: valójában örülnünk kellene annak, hogy anno oly soká lehettünk a nagy és dicsőséges Oszmán Birodalom részei. Most ugyan ez a megtiszteltetés nem fenyeget, az azonban egyértelmű, hogy Törökország a dinamizmust, a fejlődési ütemet, az életörömöt tekintve sokkal előrébb van – nemcsak Magyarországnál, hanem az EU jó néhány másik tagállamánál is.