Roubini a burzsoáziáról, a depresszióról és Marx helyes tételeiről

Kezdetben volt az arab tavasz, majd jött a lázongás Londonban. Izraelben a középosztály tüntetett a magas lakásárak és az életszínvonalat csökkentő infláció miatt, Chilében diákok demonstráltak. Németországban sorra lobbantak lángra a gazdagok autói, Indiában mozgalom indult a korrupció ellen, Kínában az egyenlőtlenség miatt támadt nyugtalanság. Legutóbb New Yorkban kezdődtek megmozdulások a Wall Street elfoglalásáért (Occupy Wall Street), amelyek egész Amerikára kiterjedtek.

Bár ezeknek a tiltakozási akcióknak nem volt közös témájuk, a maguk különböző módján mégis kifejezték a világ dolgozóinak és középosztályainak a saját jövőjük iránti érzett aggodalmát, illetve tiltakozását a gazdasági, pénzügyi és politikai elitek növekvő hatalomkoncentrációjával szemben. Aggályaik forrása eléggé nyilvánvaló: munkanélküliség vagy alulfoglalkoztatottság a fejlett és a feljövő államokban, a fiatalok és a dolgozók elégtelen képzettsége a globális piaci helytálláshoz, a korrupcióval (és annak a lobbizás formájában legalizált változatával) szembeni ellenérzés, illetve a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedése.

A közületi és a magánszektor eladósodása és az azt kísérő eszközár- és hitelbuborék részben az egyenlőtlenség hatására vezethető vissza. A kisszámú gazdagot leszámítva mindenkinek csekély mértékben nőtt a jövedelme az utóbbi évtizedek során, ez pedig tágra nyitotta a rést a jövedelemszint és a költekezési hajlandóság között. Erre az angolszász országokban a pénzügyi szektor liberalizálásával „demokratizálták a hitelt”, ami a magánadósságok erőteljes növekedéséhez vezetett, mert a háztartások kölcsönök felvételével akarták pótolni a hiányt. Európában a rést a közszolgáltatások – ingyenes oktatás és egészségügy – kiterjesztésével akarták áthidalni, amit azonban adókból nem tudtak maradéktalanul fedezni, ezért duzzadni kezdtek a deficitek és a köztartozások. Idővel az eladósodottság mindkét esetben fenntarthatatlanná vált.

A fejlett világban a cégek jelenleg munkaerő-leépítést hajtanak végre, mert elégtelen az összkereslet, amellyel szemben kapacitásfeleslegek állnak. Az álláscsökkentés azonban tovább erodálja a végső keresletet, mert esnek a munkavállalói jövedelmek és növekszik az egyenlőtlenség.

A végeredmény az, hogy a szabad piacok nem tudnak elégséges végső keresletet gerjeszteni. Az Egyesült Államokban a bérköltségek megnyirbálása például erősen csökkentette a bérjövedelmek arányát a GDP-n belül. Amint a hitelezés kimerült, súlyossá váltak a következményei annak az újraelosztásnak, amelynek nyomán a jövedelem és a gazdagság áttevődött a munkaerőről a tőkére, a bérekről a profitokra, a szegényektől a gazdagokhoz, a háztartásoktól a nagyvállalatokhoz.

A probléma egyáltalán nem új keletű. Marx Károly – aki annak idején túlzásba esett a szocializmussal – helyesen mutatott rá arra, hogy a globalizáció, a zabolátlan pénzügyi kapitalizmus, illetve a jövedelmeknek és a gazdagságnak a munkaerőtől a tőkéhez való újraelosztása miatt a kapitalizmus végső soron önmagát fogja elpusztítani. Mint érvelt, a regulálatlan kapitalizmus lökésszerűen jelentkező kapacitásfeleslegekhez, alulfogyasztáshoz és visszatérő, pusztító válságok kialakulásához vezethet, s amiket a hitelbuborékok és az eszközárboom-ciklusok kialakulása is táplál.

Európa felvilágosult „burzsoá” osztályai már a nagy depresszió előtt felismerték, hogy a forradalmak elkerülése végett védeni kell a munkások jogait, javítani kell a fizetéseket, a munkahelyi körülményeket, és létre kell hozni a jóléti államot az oktatás, az egészségügy és a szociális háló kiterjesztésvel. A korszerű jóléti állam megteremtésére irányuló törekvések megerősödtek nagy depresszió után, amikor az államok átvették a makrogazdasági stabilizáció feladatkörét. Ennek a szerepnek az ellátásához szükség volt egy kiterjedt középosztály fenntartására, ami viszont megkövetelte, hogy a közjavakat – a jövedelmek és a vagyon progresszív megadóztatása révén – egyre szélesebb körben tegyék elérhetővé, és mozdítsák elő a gazdasági érvényesülés lehetőségeit.

A szociális-jóléti állam létrejötte ily módon válasz volt (gyakorta a piacorientált liberális demokráciák részéről) a népi felkelések, a szocializmus és a kommunizmus fenyegetésével szemben, olyan időszakokban, amikor a gazdasági-pénzügyi válságok gyakorisága és súlyossága egyaránt növekedett. A 40-es évek végétől a 70-es évek közepéig viszonylagos szociális és gazdasági stabilitásnak lehettünk tanúi, amikor az egyenlőtlenség gyorsan csökkent, az átlagos jövedelmek pedig meredeken emelkedtek.

Az ezt követő, Reagan–Thatcher érában elveszett az igény a pénzügyi rendszer előrelátó prudens szabályozására, óriási lett az étvágy a masszív dereguláció iránt, részben az európai jóléti-szociális modell hibái láttán. Ez utóbbiak a tátongó fiskális deficitekben, a nyomasztó túlszabályozottságban és a gazdasági dinamizmus hiányában nyilvánultak meg, ami korábban a növekedést bénító szklerózishoz, jelenleg pedig a szuverénadósság-válsághoz vezettek.

A laissez faire, a szabad versenyhez közeli angolszász modell szintén csúnyán megbukott. A piacorientált gazdaságok stabilizálása ezért megköveteli, hogy viszszatérjünk a helyes egyensúlyhoz: el kell mozdulnunk a szabályozatlan piacok angolszász modelljétől és a jóléti állam deficitekkel terhelt, kontinentális európai mintájától. Ha nem sikerül megfelelő módon kiegyensúlyozni az állam és a piac szerepét, akkor a 2011-es tiltakozások sokkal súlyosabbá válnak, a társadalmi és politikai instabilitás pedig ártani fog hosszú távú növekedési és jóléti kilátásoknak.

Nouriel Roubini, a New York Egyetem közgazdaságtan-professzora Marx Károly helyesen mutatott rá arra, hogy a kapitalizmus végső soron önmagát fogja elpusztítani. -->