Az európai jogállami követelmények és Magyarország (4old . folytatás)

5. A korrigálandó

intézmények

Szerintem a túlhajtások lefaragására jogállami szempontból elsősorban az alábbi intézmények területén van szükség:

a) Vissza kell állítani az Alkotmánybíróság normakontrolljának korlátlanságát. Nonszensz, hogy egy kormány nem kívánja betartani a gazdasági alkotmányosságot, ezért tartósan megszünteti a gazdasági élet igen széles területén az Alkotmánybíróság hatáskörét. Az alkotmánybírósági utólagos normakontroll lehetőségét sem szabadna ilyen mértékben beszűkíteni. Javaslatom: a törvények alkotmányellenessége megállapítása kezdeményezésére a közhasznú szervezetekként bejegyzett civilszervezeteknek és az országgyűlési képviselők 5 százalékának is legyen jogosultsága, mégpedig a társadalmi-gazdasági élet minden területén.

b) A bírósági önkormányzat túlzásainak megszüntetése helyes, és az is összefér az európai jogi kultúrával, ha a bíráskodás szakmai irányítása és az igazságügyi igazgatás egymástól elválik, és az igazságügyi igazgatásra az Országgyűlés alatt a kormánytól elkülönülő, önálló szerv, az Országos Bírósági Hivatal jön létre. Túlzott azonban a bírósági hivatal elnökének egyszemélyes döntési hatásköre és a bírói önkormányzás szinte teljes kiiktatása. Ezért a bírókból álló Országos Bírói Tanácsnak vétójogot kellene biztosítani a bírói vezetők kinevezésénél. A bírói-ügyészi kar vezető, idősebb rétegének kényszernyugdíjazását pedig, amely nyilvánvalóan diszkriminatív intézkedés (különösen arra is tekintettel, hogy a közszférában számos példa van az akár hetven éven felüli – miniszteri, nagyköveti, alkotmánybírói, egyetemi tanári stb. – munkavégzésre), szerintem vissza kell vonni. Az kimondható, hogy bírói vezető állás 65 éves kor felett nem tölthető be, de több nem. Erre a korrekcióra – tekintettel arra, hogy a „túlkoros” bírák jogviszonya 2012. július 1-jén szűnne meg – még van mód. A bírók kényszernyugdíjazása időközben átterjedt az ügyészekre és a közjegyzőkre is – nem kellene lefejezni a magyar jogászság idősebb rétegét, még akkor sem, ha így a fiatalok hamarabb jutnak jobb pozícióhoz. Ez a kényszernyugdíjazás nem gyorsítja, hanem évekre lassítja az igazságszolgáltatást.

c) Ombudsmani rendszer kell, de egységes vezetés alatt álló alapjogi biztosi szervezet is be tudja tölteni ezt a feladatkört, nem kötelező önállósult szakombudsmanok működése. Az adatvédelem ma már túl megy az ombudsmani tevékenységen, ezért szerintem az Országgyűlés alatt működő kormánytól független Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság jobb szervezeti megoldás. A hatóság felállítása ezért szerintem jogállami szempontból nem kifogásolható, csak a kormánytól való teljes függetlenséget kell biztosítani. Így például a hatóság elnökét tehát ne a miniszterelnök javaslatára nevezze ki a köztársasági elnök, hanem az Országgyűlés válassza kétharmaddal.

d) Szerintem a médiafelügyelet kiterjesztése az írott sajtóra és az internetes médiumokra helyes volt, más kérdés – erre az Alkotmánybíróság már rámutatott –, hogy az egységesítés differenciálatlanul történt. Ugyanakkor szerintem helytelen a hírközlés és a médiafelügyelet egységes szervezetben való ellátása. A hírközlés kormányzati feladat, a médiafelügyelet – éppen a sajtószabadság és a médiapluralizmus érdekében – a kormányzati tevékenységtől elválasztandó. Ezért szerintem a hírközlést kormányhivatalként el kell különíteni az Országgyűlés alatt tevékenykedő, a kormánytól teljesen független médiahatóságtól. A médiahatóság elnökét az Országgyűlés válassza, és ne a miniszterelnök nevezze ki. A médiahatóság elnökének emellett a jelenlegi szabályozásban túlzott személyi hatalma van, amely az emberi szabadságjogok ilyen – információs társadalomban különösen fontos – területén sérti a jogbiztonságot. Ezért a Médiatanács legyen a médiahatóságtól független szerv, amelynek elnökét ugyancsak az Országgyűlés választja meg, éppúgy, mint a médiahatóság vezetőjét. A médiaombudsmant pedig a Médiatanács nevezze ki, és ne a hatóság vezetője.

e) Az Országgyűlés házszabályából ki kell venni azokat a rendelkezéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy adott esetben a kormánytöbbség vita nélkül tudjon elfogadni törvényeket. Az amúgy is rendkívül gyenge parlamenti ellenzék „szólásszabadságának” biztosítása aligha fékezi a hatékony kormányzást. Be kell fejezni a jogbiztonságot sértő frakciótörvénykezést, a jogalkotási felelőtlenséget – a jogalkotási törvényt a parlamenti képviselőknek is be kell tartaniuk, a képviselői törvénykezdeményezési joggal ne lehessen intézményesen visszaélni.

Úgy gondolom, ezen változtatások után helyreáll az Európai Unióban elvárható általános jogállami szint. Középre kerülnénk – nem lennénk a kormányzati hatékonyságot csökkentő, az ellensúlyokat túlzottan alkalmazó szuperjogállam, de nem kerülnénk az európai jogállami átlagnál lejjebb sem. Ha ezt az önkorrekciót minél hamarabb megtesszük, az uniós bírálatok valószínűleg elcsitulnak. Ez pedig megalapozhatná gazdasági helyzetünk fokozatos javulását is. Az önkorrekcióra pedig nemcsak az uniós nyomás miatt, a készenléti hitel megszerzése érdekében van szükség, hanem magyar nemzeti érdekből is. A jogállamiság ugyanis érték, amelyre állandósultan szükségünk van.

6. A fair play követelménye, kiegyensúlyozott kormányzati stílus

Az Orbán-kormánnyal szembeni – egyébként több esetben eltúlzott – nemzetközi és hazai bírálatok (nem vagyunk diktatúra, a jogállamiság és a demokrácia nem szűnt meg Magyarországon) sok esetben az alkalmazott kormányzati technológiából, a sokszor nagyképű, odamondogató kormányzati stílusból származnak. Ennek megszüntetése sokat segítene az ország, de a kormány helyzetén is.

Nem lehet örökké ügyeskedni. Önmagában a jegybanktörvényben aligha található olyan paragrafus, amely ellentétes lenne az uniós joggal. No de nyilvánvaló, hogy az új alelnök és a két új monetáris tanácsi tag azért kell, hogy a jegybankelnök önálló döntéseit meggátolják. A Nemzeti Banknak valóban együtt kell működnie a kormánnyal, de az már nem igaz, hogy támogatnia kell a kormány gazdaságpolitikáját, amikor mondjuk az az infláció növelésével kíván magának mozgásteret teremteni. Emellett nem áll jól nekünk az „ordító egér” szerep sem. Nem vagyunk mi abban a helyzetben, hogy taslikat, sallereket vagy kokikat oszszunk az Európai Parlamentben. Nem moshatjuk össze az uniót a Szovjetunióval, de azt sem mondhatjuk, hogy az oroszok kimentek az ajtón, majd visszajöttek az ablakon. Miután egyelőre mi kérünk kölcsön a valutaalaptól, nem áll módunkban „kipaterolni” őket. De a belpolitikában sem kellene arrogánsnak lenni. A parlamenti többségnek joga van érvényesítenie fölényét a kormánytól független szervek vezetőinek kinevezésénél, de a nyilvánvalóan etikátlan döntésekkel lejáratja magát. A Költségvetési Tanács elnöki posztján való csere, Kovács Árpád kinevezése jelzi, hogy ez a felismerés már megjelent a kormánykoalíciónál is.

A kormányzat képviselje, következetesen és határozottan védje a magyar nemzeti érdekeket, de provokálni nem kell. Azért emlékezzünk: az 1848-as márciusi forradalom még belefért, de a Habsburgok 1849. nyári debreceni trónfosztása már nem. Összeálltak ellenünk a nyugati és a keleti nagyhatalmak, és a szabadságharc a világosi feltétel nélküli kapitulációval végződött. Majd jött Arad és a majdnem húszéves Bach-korszak, és csak utána a kiegyezés. Ez a mintegy húsz év viszont két nemzedék jövőjét vitte el. Ne kísértsük a sorsot. Hogy Róna Pétert plagizáljam: nem koppányi tagadásra, nyugatellenes portyázásra van szükség. Az európai jogállami kultúra érvényesítése nem sérti a magyar szuverenitást. Jobbközép, konzervatív és valóban kereszténydemokrata, a nemzeti érdekeket következetesen képviselő, ugyanakkor európai kormányzás aligha kifogásolható. Az alaptörvény utolsó mondata a kormányra is vonatkozik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Tessék abbahagyni a permanens háborúzgatást, tudniillik nincs ellenség (legfeljebb politikai ellenfél).