Csak morzsák hullanak a magyaroknak

Ha nem lettek volna a kiváló világpiaci árak a növénytermesztésben, a hazai agrárium éppúgy padlóra került volna, mint ahogy az építőipar. Az elmúlt évtizedekkel összehasonlítva hihetetlen magasságokba törő globális kereslet miatt azonban 2011-ben jó volt mezőgazdásznak lenni, ha gabonát vagy olajos magvakat termelt az ember. A bizonytalan évek kellős közepén jött felfutás szépen látszik a számokon is: a két napja napvilágot látott, a vártnál jobb előzetes GDP-adat egyik fő összetevője volt a mezőgazdaság teljesítménye.

Nem változtat ezen az sem, hogy az állatenyésztés messze nem könyvelhetett el ilyen sikeres évet tavaly. A hihetetlen mélységekből lassan felkúszó sertésárak most némi lélegzethez juttatják a termelőket, és van rá remény, hogy talán tartósan a felszínen maradnak. A korábbi évekkel összehasonlítva jól megy a tejágazatnak is, és ugyan a mézesheteken túl van már a vágómarha-kereslet, de azért a török vevők nem mentek végleg haza.

Egy olyan időszakban, amikor a hazai építőipart a nemzeti légitársasággal együtt lassan múlt időbe tehetjük, a Nokia leépít, a vállalkozások pedig ahol csak tehetik, lefaragnak, van egy ágazat, amely – kilengések közepette és egyenlőtlenül – de szép eredményeket tud felmutatni. Ez nem kis dolog.
A probléma az, hogy igazából semmi sincs megoldva. A mostani sikerek nem a magyar gazdaság struktúrája miatt, hanem éppen ellenkezőleg: annak ellenére születtek meg. A több évtizedes szerkezeti problémákat egy-egy jó év egészen biztosan nem oldja meg. Amiből most a hazai növénytermesztők ízelítőt kaphattak, és amit az állattenyésztők csak lassan felzárkózva figyeltek, nem más, mint a huszonegyedik század világa. Ez egy éhes, népességében, vásárlóerejében gyarapodó, élelmiszerre egyre többet költő világ, ahol a jól működő agrárium nem egy országot tarthat el. A szerkezeti problémák mielőbbi rendezése után sikerrel szállhatunk be az üzletbe. Máskülönben csak egy-egy jó évünk lesz ezután is, miközben mások aratják le a hasznot.