Egy kérdés marad: mikor jelenti be valaki a görög államcsődöt

Ideje lenne, hiszen a görög csőddel kapcsolatos huzavona túl van a tragikomédián és az abszurdon is. Ma már minden drámai mélységet nélkülözve egy lecsupaszított forgatókönyvet követ a történet: a görög kormányfő/pénzügyminiszter közli, hogy egy-két napon belül biztosan megállapodásra jutnak, ám ez végül elmarad, mire a németek/franciák kielégítő megoldást sürgetnek, Brüsszelben/Luxembourgban pedig apokalipszist vizionálnak.

A piac pedig közben mintha teljesen kiszállt volna a körből. A görög államkötvények csillagászati hozamaikkal már jó ideje eladhatatlanok, az euró már alig reagál a tárgyalásokra, és a világban talán már a csődöt is beárazták – annyira legalábbis, hogy az nem roppantaná meg véglegesen a közös európai valuta piacát.
A görög társadalomnak sincs igazán választása: a csőd és a hitelezők által elvárt drasztikus megszorítások is jelentős életszínvonal-csökkenést hoznak számukra. A sztrájkokat elnézve csak az a kérdés, ezt vajon még mindig nem fogták fel, vagy csak nem képesek elfogadni.

Az sem kérdés, milyen politikai következményekkel jár az államcsőd. Az nem csak a regnáló – a baloldali kormány lemondása óta szakértőkkel működő – kabinet bukását hozná el, de a teljes politikai elitét is az országban. A korrupció melegágyának számító görög vezetést nyilván nem sírnák vissza sem Brüsszelben, sem Washingtonban. Lassan két évvel az első csődveszély és mentőcsomag után is kétséges azonban, hogy akár az Európai Bizottságban, akár a Nemzetközi Valutaalapnál lenne arra forgatókönyv, mi is történhet az összeomlás után. Ki és hogyan építi újjá az országot, és legfőképpen miből? Ha van egy csöpp szerencsénk, az athéni zárt ajtók mögött most ezt próbálják kiokoskodni.