Csak a közösségi tehermegosztással úszhatjuk meg a katasztrófát

Alexander Hamilton (1755–1804, az Egyesült Államok első pénzügyminisztere – a szerk.) sokak számára máris korunk hősévé lépett elő. Egy nap még a képe is szerepelhetne a 10 eurós bankjegyen. Az érdeklődés főleg azokban az európai államokban nőtt meg, amelyek elviselhetetlen adósságteher alatt görnyednek. Ebben a körben vált vonzó modellé az, ahogy Hamilton a szövetségi állam megbízásából 1790-ben tárgyalásokat folytatott az egyes államok hatalmas tartozásainak átvállalásáról.

James Madison és Thomas Jefferson ellenében Hamilton akkor azt sürgette, hogy az egyes államoknak a függetlenségi háború miatt felhalmozott tartozásait vállalja magára a szövetségi állam. Ennek a kérdésnek az idő tájt volt egy gyakorlati és egy filozófiai jellegű oldala. A leghatásosabbnak szánt érve az volt, hogy az eljárás javítaná a hitelezők biztonságérzetét, ami mérsékelné kamatokat, így az államok által vállalt 6 százalékos ráta 4 százalékra eshetne. A politikus továbbá sürgette az egészséges pénzpolitika melletti elkötelezettséget a gazdaság működtethetőségének előfeltételeként: „Ha egy ország tartozásai bármely fokban kétségessé válnak, akkor előbb-utóbb felárat lesz kénytelen fizetni bármely, jövőben felveendő hitel után.”

Ez az észjárás nyilván sokak számára vonzó napjaink Európájában, a dolog célszerűségén kívül azonban Hamiltonnak annak idején komolyabb oka is volt az egészséges pénzügyi rendszer fenntartására. Mint hangoztatta, „van valamilyen szoros kapcsolat a közösség erénye és boldogsága között”. Az okfejtés szerint az erény a kötelezettségek tiszteletben tartásán alapul, a megőrzése pedig erős szolidaritást teremtene az Egyesült Államok néven akkor alakuló új politikai közösségben. Az erény fenntartása esetén a szövetségi pénzügyi rendszer – mint mondta – „erős cementként kötné egybe az uniót”.

Amerika esetében az volt a siker záloga, hogy saját jövedelmeket szedjen be, amelyek zömét eredetileg a föderális rendszerben működtetett vámhivataloknak kellett volna adniuk. A külön jövedelmek szükségének logikája a modern kori Európában is fennáll, egy megreformált fiskális rendszerben például egy közös adminisztráció szedhetné be az áfát (ennek pótlólagos jótékony hatásaként eltűnhetne a csalás a határokon átmenő forgalomból).

Annak idején Amerikában súlyos ára volt az egységnek: plafont szabtak Virginia kitettségének a közös adósságban, mert Madison csak így fogadta el a javaslatot. Ez a kompromisszum precedensként szolgálhatna
Európa számára is, például olyan formában, hogy korlátoznák Németország felelősségét a közös eurókötvényekért.

Az amerikai kísérletek nem hoztak azonnali sikert. Hamilton pénzügyi architektúrájának két fontos elemét nem – vagy csak tökéletlenül – valósították meg. Indítványozta például egy országos működésű bankmodell megteremtését, amellyel szemben azonnal óriási ellenállás bontakozott ki. Az ellenfelei meghiúsították egy nemzeti központi bank tervét is. Ami First Bank of the United States néven mégis létrejött, annak a hatálya 1811-ben lejárt. Egy generációval később, 1836-ban Andrew Jackson elnök sikerrel megvétózta egy újabb hasonló intézmény – a Second Bank of the United States – megalapítását is.

A szövetségi pénzügyi rendszerre kidolgozott Hamilton-terv az államközösség békéjének szavatolására sem volt alkalmas, mert a fiskális unió inkább robbanó elegyként hatott, semmint kötőanyagként. A XIX. század elején a nemzetközi tőkepiacok már eléggé fejlettek voltak ahhoz, hogy az egyes államok kormányai hatalmas összegben vegyenek fel kölcsönöket, ennek révén hitelezőből rövid úton váltak adósokká. A folyamatnak egy csődhullám vetett véget az 1830-as évek vége felé.
Egy generációval később, az 1860-as évek polgárháborúja nagyrészt a pénzügyi terhek megosztásával járó vita miatt robbant ki. Abraham Lincoln terve a rabszolgaság felszámolására kompenzációt irányzott elő a rabszolgatartók számára, a déli konföderáció azonban attól tartott, hogy az emiatti hatalmas terhek fedezetére az unió kisajátítja az egész déli térséget.

Az egyes államok adósságának szövetségi szintű átvállalása tehát nem tudta szavatolni a politikai rendet. Arra azonban a polgárháború rá tudott világítani, hogy Hamilton nézeteiben menynyire központi szerepet játszott az erkölcsösség: megközelítése épp az egyes államok eltérő erkölcsi felfogásán feneklett meg.

Az európaiak ma Hamilton érveinek gyakorlati oldalára irányították a figyelmüket, azazhogy az adósságok közössé tétele utat nyithatna az olcsóbb hitelekhez. Ehhez azonban nincsenek kidolgozva a politikai intézmények, és hiányzik a közös erény, ami pedig Hamilton szemében oly fontos volt. A tartozások átstrukturálásáról most folytatott, kiterjedt és átpolitizált vita megnehezítette a Hamilton-modell alkalmazását, mert az érintett országok hitele megkérdőjeleződött.

Egy hamiltoni Európa létrehozatalához nyilvánvaló kiindulási pontnak kínálkozna az, ha a föderalizált nemzeti adósság számára standardizált limiteket határoznának meg. Erre a célra választhatnák a maastrichti konvergenciakritériumokban szereplő – soha ki nem kényszerített, ezért már-már ködbe vesző – 60 százalékos, GDP-arányos államadósság-határt vagy annál alacsonyabbat. Az e feletti adósság viszont megmaradna a tagállamok felelősségi körében.

Hosszabb távon a közösségi tehermegosztás az egyetlen, katasztrófa nélküli kiút Európa mostani válságából. Ehhez azonban a mostaninál lényegesen nagyobb szintű politikai elszámoltathatóságra és európai szintű ellenőrzésre van szükség. A lecke, amelyet Hamilton és az USA példájából meg lehet tanulni, abban is áll, hogy a szükséges intézmények nem működnek nagyfokú morális konszenzus nélkül.
Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org

Harold James, a Princeton Egyetem történelemprofesszora-->