Fölöslegesen erőlködik az EU, a pénzpiac keresztülveri akaratát

A fiskális megállapodásról szóló elképzelések látványos gyorsasággal változtak az utóbbi hónapok során. Ez idő alatt a politikailag roppant népszerűtlen transzferunió tervéről a súlypont áttevődött a fiskális megszorítások veszélyes területére, míg végül a rendezési elképzelés eljutott az 1997-ben elfogadott, de időközben kimúlt stabilitási és növekedési paktum módosított változatához. A megállapodás – ha egyáltalán lesz valami hatása – végül nagyon keveset változtathat majd az európai gazdaság állapotán.

Angela Merkel német kancellár kezdetben transzferuniót javasolt, amelyben Németország – a többi erős euróövezeti állammal együtt – évről évre utalná át a szükséges összegeket Görögországnak és a többi rászoruló államnak azon jog ellenében, hogy felügyelhessék, illetve szabályozhassák a kedvezményezett országok költségvetését és adószedését. A német közvélemény elutasította az ottani adófizetők pénzéből állandósítandó transzfer ötletét, míg a görög kormánytisztviselők és a helyi közvélemény elvetette az országuk fiskális politikája feletti német ellenőrzés tervét.

A következő lépés az a fiskális terv volt, amelyről tavaly év végén állapodtak meg Brüsszelben. Ebben végleg feladták a transzferunió tervét, cserébe egy olyan egyezmény körvonalazódott, amelyben minden euróövezeti állam vállalná a költségvetésének kiegyensúlyozását. E kötelezettség bármely megszegőjét automatikusan pénzbírsággal sújtanák. Ha pedig mindenhol kiegyensúlyoznák a költségvetést, akkor nem lenne szükség fiskális transzferre.

Kérdés azonban, miként kellene definiálni a kiegyensúlyozott költségvetés követelményét. Jörg Asmussen, az Európai Központi Bank igazgatóságának tagja kijelentette, a költségvetés kiegyensúlyozása pontosan azt jelenti, amit az adott kifejezés takar. Ha egy ciklikus visszaesés miatt költségvetési hiány keletkezik, mert éppen csökkenek az adóbevételek és növekszik a szociális transzfer, a kormányt akkor is fel kell szólítani, hogy az egyensúly helyreállítása végett növelje az adókat vagy csökkentse a kiadásokat. Ha ezt a javaslatot ténylegesen elfogadnák és alkalmaznák, akkor egy kisebb recesszió is nagymértékű visszaesésbe fordulna. Szerencsére azonban a jövőbeni európai depressziók kiváltásának ezt a receptjét idejekorán ejtették.

Az egyezség legvalószínűbb formája puhább feltételeket írna elő (a megállapodást azóta aláírta az Európai Unió 25 tagországának állam- és kormányfője – a szerk.). Azt követeli meg a részt vevő államoktól, hogy a költségvetésüket a konjunkturális ciklus egészére számítva tartsák egyensúlyban. Bár ennek megszegése elvben automatikus bírságolást von maga után, azt roppant nehéz elképzelni, hogy a követelmény be nem tartását miként állapítanák meg napjaink Spanyolországában. Mely jövőbeni időpontban szólítanák fel például Madridot, hogy a makacsul 15 százalék felett lévő munkanélküliségi ráta mellett emelje az adókat és csökkentse a szociális transzfert?

Az erre irányuló felszólítást az Európai Bizottságnak kellene kiadni, inkább politikai döntés, semmint automatikus, „technikai” követelmény alapján, amint azt az eljárás indítványozói ígérik. Ha a fiskális csomagtervnek ez a lényege, akkor annak várhatóan semmilyen hatása nem lesz az euróövezet tagországainak magatartására. Egyedüli eredményként lehetővé teszi az euróövezet politikai vezetőinek, hogy megállapítsák a fiskális unió létrejöttét, amivel Európát úgymond közelebb vitték a végcélt jelentő politikai unióhoz. Az ilyen úton létrehozott fiskális unió azonban teljesen eltér attól, amiként az adott fogalmat a legtöbb ember értelmezi.

Az Egyesült Államokban a szövetségi kormányzat a GDP 20 százalékának megfelelő összegű jövedelmet szed be, és nagyjából ugyanilyen arányban teljesít kifizetéseket. Az adók és a kiadások ilyen mértékű központosítása automatikus stabilizáló hatást vált ki bármely olyan régió esetében, amelyet gazdasági visszaesés sújt: az érintett térség lakói kevesebb pénzt utalnak át Washington számára, ahonnan viszont többet kapnak transzfer formájában.

Ilyen eljárás az euróövezetben nem létezik, mert ott az adózást és a kiadásokat nemzeti keretek között intézik. A fiskális funkció központosítása az Egyesült Államok esetében azt is lehetővé teszi, hogy az egyes államok tényleges költségvetési egyensúlyi keretek között működjenek, ettől csak az „esős napok” idejére félretett tartalékok tekintetében térhetnek el.

Bár a jelenlegi európai politikai folyamatok nem teremtenek szigorú fiskális fegyelmet, a pénzügyi piacok így is, úgy is kényszerítik majd az euróövezeti kormányokat a szuverén adósságok csökkentésére és deficitjeik korlátozására. Az egységes valuta első évtizede során a magánbefektetők hittek abban, hogy az euróövezet államainak szuverén kötvényei egyenrangúak. Ez alacsonyan tartotta a kamatszintet a periferiális államokban akkor is, amikor hatalmas deficiteket és adósságokat halmoztak fel. Ezt a hibát a befektetők még egyszer nem követik el: aki egyszer megégette magát, az fölöttébb óvatossá válik. Az euróövezeti kormányok számára mindez azt jelenti, hogy a pénzügyi piacok fogják mindazt elérni, amit a politikai folyamat révén nem lehetett. Ez esetben pedig az Európai Unió fiskális megállapodása alig lesz több egy kísérő látványosságnál, amely megelőzi a fő attrakciót.

Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org

Martin Feldstein a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora-->