Széll 2.0 - Az adóemelések mellett eltörpül a spórolás

A várakozásoknak megfelelő konvergenciatervet kaptunk kézbe a hét elején: a benne lévő intézkedések betömik azt a rést, amely az idén és jövőre a költségvetés bevételei és kiadásai között tátong. Olyan újszerű elemeket is tartalmaz, amelyek nem képezték részét korábban a közgondolkodásnak.

Mindez pozitívumként és negatívumként egyaránt latba eshet a hamarosan kezdődő, a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval folytatandó hiteltárgyalásokon. Nem valószínű, hogy a nemzetközi szervezetek további szigort várnának el, figyelembe véve a gazdaság aktuális helyzetét. Csak sejteni lehet ugyanakkor, hogy az IMF egy teljesen más összetételű csomagot képzelt el az asztalra. Ha ehhez makacsul ragaszkodni fognak a hitelkerettel kapcsolatos kondíciók megtárgyalása során, akkor a ma ismert terv füstbe mehet, még mi­előtt a következő évi költségvetés a parlament elé kerülne.

A terv további jellegzetessége, hogy az éppen előttünk álló feladat megoldására koncentrál, viszonylag felületesen bánik a hosszú távú szerkezeti átalakítások felvezetésével. Néhány adat érdekes megvilágításba helyezi a csomagot. Lényegében az első (és sok esetben utolsó) dolog, amit az elemző vagy befektető megnéz ilyen esetben, az a programon belül az adó- és kiadási intézkedéseknek az aránya. A másik átfogó mutató, hogy miként alakul az intézkedések fényében a teljes adóbevétel és a teljes költségvetési kiadás megtermelt jövedelemhez viszonyított aránya. Mindkettő érdekes eredményekre vezet.

Az adóemelésekből tervezett bevételek a legfrissebbkonvergenciajelentésben a teljes hatás 70-75 százalékát teszik ki, ezek mellett eltörpül a kiadásokon végrehajtott spórolás. Nyilvánvaló, hogy a végső célt, a gazdasági növekedést, fejlődést nem kizárólag vagy nem elsődlegesen vaskos költségvetési tízmillárdok lefaragása fogja elhozni. Sőt még az sem igaz – látva a skandináv gazdaságok elmúlt évtizedeit –, hogy a kisebb állam egyértelműen elvezet a nagyobb gazdasági aktivitáshoz. Mégis: van néhány terület, ahol a magyar költségvetés ma jóval többet költ, mint hasonló fejlettségű régióbéli társai, tehát bőkezű vagy pazarol. Ilyen az államigazgatás, és ilyenek a nyugdíjak. Mindkét terület alkalmas volna arra, hogy a költségvetési gondokat huzamosan kezelni tudja.

Ezekkel a kézenfekvő lehetőségekkel viszonylag nagyvonalúan bánik a kormány ebben a jelentésben. A nyugdíjak esetében sovány magyarázat lehet, hogy az egyes számú, tavaly bemutatott Széll Kálmán-terv már tartalmazott a rendszert érintő megtakarításokat. Az államigazgatás esetében azonban sem a legutóbbi, decemberi intézkedések, sem a legfrissebb konvergenciariport nem számszerűsített, nem vezetett le olyan konszolidációt, amely hihetően, tartósan és transzparensen alacsonyabb kiadásokat eredményezne. Bár egy éve is és most is számoltak a program készítői megtakarításokkal a minisztériumok költségvetésében, azok csak akkor lehetnek tartósak, ha nem változatlan szerkezetben működtetik tovább az állam gépezetét.

Ellenkező esetben az általános fogyókúrának kiéleződő feszültségek, fellángoló bérkövetelések, hanyatló szolgáltatási színvonal lesz a következménye (ezek ismerősek a hírekből). Valamint az, hogy a csomag készítői által mégoly sziklaszilárdan hitt megtakarításokat is csak hümmögéssel és kétkedéssel fogadja a közvélemény. Azért is szükség volna egy ilyen program kidolgozására, hogy megtörjük a két éve kialakult trendet: a konvergenciajelentések adatai szerint az államháztartás adóbevételei a GDP arányában a 2010-es 37,8 százalékról ez évre várhatóan 38,2 százalékra emelkednek.