A fanyalgóknak itt van most ifjabb Széll Kálmán, aki láthatóan tanult

Bő egy évvel ezelőtt ugyanezen lapok hasábjain azzal a véleménnyel vitatkoztam, amely szerint az első, tavaly márciusban bejelentett Széll Kálmán Terv nem volt eléggé kidolgozott, részletezett, ezért teljesen hatástalan. A jó­in­dulatúbb kritikusok akkor megelégedtek azzal az állítással, hogy a programtól a végrehajtás buktatói miatt nem várhatók a célul kitűzött költségvetési megtakarítások, míg a kevésbé elfogulatlan szemlélők egyenesen azt állították, hogy a hangzatos név mögött nincs semmi: a Széll Kálmán Terv nem is létezik.

A fanyalgóknak itt van most ifjabb Széll Kálmán, aki láthatóan tanult az elemzők, illetve az Európai Bizottság tavalyi reakciójából. A név ezúttal nem kötelez: a két intézkedéscsomag között hiába is keresnénk a folytonosságot, legfeljebb annyiban hasonlítanak, hogy a költségvetési kiigazítás megcélzott nagysága mindkét esetben meghaladja a feltétlenül szükséges mértéket. Minden más szempontból inkább az eltérések szembeötlők. Idősebb Széll Kálmánban domináltak a kiadásoldali, illetve a gazdasági-munkapiaci ösztönzőkre hatni próbáló, éppen ezért nehezebben végrehajtható elemek, míg az újabb verzió egy-két kivételtől eltekintve válogatott sarcokból tevődik össze.

Közgazdasági közhely, hogy gyorsan és transzparensen végrehajtható, nagy volumenű kiadáscsökkentésre volna szükség ahhoz, hogy a fiskális korrekció ne járjon túl nagy növekedési áldozattal. Ám ha máshonnan nem, az első Széll Kálmán példájából biztosan tudjuk, hogy egy, a közpénzek célszerűtlen felhasználását leállítani szándékozó program kedvező elemzői fogadtatása olyan hitelességet feltételez, amellyel a gazdaságpolitika jelenleg (és ebben hasonlít az elmúlt tíz év szinte bármelyik időszakára) nem rendelkezik.

Nem csoda, ha a terv készítői inkább biztosra mentek, hiszen a túlzottdeficit-eljárás alól történő kikerülés tétje sem volt soha ekkora: a növekedés és a külső finanszírozás szempontjából is kritikus kohéziós pénzek forognak kockán. A hat év óta tartó költségvetési farigcsálás után milyen lehetőségek maradtak a bevételek növelésére? Egy másik gazdaságpolitikai közhely szerint azt kell adóztatni, ami mozog. Nálunk mindenféle forgalom betegesen alacsony szintre csökkent: a kiskereskedelmi, lakáspiaci, munkapiaci, de még az autóforgalom is.

Így nemigen juthatott nekünk más, mint az iparági különadókkal azonos logikájú, megvalósításukat tekintve viszont már agyafúrtabb adófajták többek között a telefon-, a tranzit- és a pénzforgalomra kivetve. Bevezetésükkor a kockázatokra és a mellékhatásokra fokozottan kellene ügyelni. A tranzakciós illeték esetében például a bankközi forgalom mentesítése kevés; a teljes intézményi kört ki kell venni az adóalapból ahhoz, hogy ne adódjanak újabb súlyos versenyképességi és finanszírozási problémák.

Emellett már most is jól látszik, hogy nagyon hamar szükség lesz egy harmadik generációs lépéssorozatra. A kérdés csak az, hogy az első Széll Kálmánhoz vagy a másodikhoz hasonlít majd jobban. Ha továbbra sem teremtődik meg a beruházások újraindulásához szükséges minimális bizalom, és magas marad a magyar gazdasági szereplőktől elvárt kockázati prémium, ingatag forintárfolyam és kötvényhozamok társaságában várhatjuk ifjabb Széll Kálmán ikertestvérérét, a sokadik rövid távú stabilizációt. Ezekkel mindenki veszít, sokszor duplán is, hiszen nem csak az új adót kell befizetni, de adótanácsadókat és informatikai cégeket is foglalkoztatni kell. A másik lehetőség, hogy kicsit távolabbra nézünk, és a bizalom helyreállítását célzó lépéseket végre nem a közvetlen fiskális kényszer hatására tesszük meg. A remény hal meg utoljára.

Orbán Gábor, az Aegon Magyarország Befektetési Alapkezelő Zrt. kötvényüzletág-vezetője-->