Abszurdnak tűnik az ötlet, hogy Magyarország lehet az új növekedési centrum

Végre megismerhette a közvélemény a kormány tavaly májusban beharangozott, Wekerle Sándor egykori pénzügyminiszterről elnevezett tervét, amely a magyar gazdaság növekedési lehetőségeinek kibővülését alapvetően a kelet-közép-európai térségben képzeli el. A koncepció sajátos elemként az európai növekedés súlypontját nem a hagyományos, évszázadok óta meghatározó európai centrumban, azaz Nyugat-Európában, hanem a szűkebb értelemben vett Közép-Európában, a Kárpát-medence nagytérségében látja.

Valójában sem ez, sem pedig a távlatos növekedés víziójának ágazati koncepciók keretében történő értelmezése nem meglepetés, és a nevesített ágazati elgondolások is ismeretesek, de legalábbis sejthetőek voltak már a kormányzat korábbi fejlesztési elgondolásai alapján. Eszerint a térségi közlekedési infrastruktúra összehangolása és a kelet-közép-európai léptékben regionálissá váló munkaerőpiac a fejlődés fő támogatói, a beszállítói hálózatra építő jármű- és gépipar, a megújuló energiaforrásokból táplálkozó zöldgazdaság, a vertikális integrációjában megerősödő élelmiszer-gazdasággal támogatott mezőgazdaság, a turizmus és egészségipar, valamint a kreatív ipar és infokommunikáció lennének az „új” növekedési húzóágazatok. A megvalósítás részleteiről – ugyancsak kevéssé meglepő módon – alig tudunk meg valamit, ezt persze nem is feltétlenül várhatjuk el egy vízió jellegű, stratégiai dokumentumtól.

Hiányérzetünk tehát elsősorban nem az eszközök részletezettségének elmaradása miatt van, hanem sokkal inkább azért, mert mai tudásunk alapján szinte abszurdnak tűnik az a felvetés, hogy a visegrádi térség és ezen belül is Magyarország jelenjen meg új növekedési centrumként. Nem támasztják ezt alá egyrészt a magyar növekedés trendértékére vonatkozó legújabb becslések, amelyek jellemzően 1 százalék alatti szinten határozzák meg a hazai gazdaság potenciális növekedését.

De nem támasztják ezt alá a rövid távú növekedési prognózisok sem: 2012-re a magyar kormány is csupán a gazdaság stagnálását várja, miközben valamennyi mértékadó nemzetközi intézmény, hazai és külföldi elemzőcég és kutatóintézet 0,5–1,5 százalék közötti csökkenéssel számol. Talán ennél is problematikusabb, hogy a gazdasági szereplők várakozásai egyre romló fogyasztói és üzleti kilátásokat jeleznek. Márpedig ha egy gazdaságban a bizonytalan munkaerő-piaci perspektívák miatt szorongó lakosság nem fogyaszt, illetve a jogbiztonság és a gazdaságpolitika kiszámíthatósága miatt aggódó vállalkozások nem fejlesztenek, újak pedig kisebb számban jelennek meg, mint ahányan a régiek közül tönkremennek, akkor a távlatos perspektívák irreálisak.

Ha valamiben a magyar gazdaság legutóbbi évtizedben nyújtott teljesítménye eltért a visegrádi térség többi országáétól, az éppenséggel az alacsonyabb növekedési teljesítmény és az ebből adódó lassúbb felzárkózás. De félreértés ne essék: a miénknél gyorsabb felzárkózást mutató Szlovákia sem vált az európai növekedés centrumává – az továbbra is Németországban, illetve Európa észak-nyugati térségében van. Magyarországnak ma már azért kell különös erőfeszítéseket tennie, hogy a rossz közérzetű vállalkozások és állampolgárok legalább átlagos kelet-közép-európai szinten bízzanak a közeljövő gazdasági kilátásaiban. Ebben a vízióknál vélhetően fontosabb szerepe van a gazdaságpolitika és a jogalkotás kiszámíthatóságának és a gazdasági élet szereplői irányába mutatott retorikának. A szorongó, bizonytalan cégek és állampolgárok nem nyitottak a távlatokra.