Az öt leggyakoribb tévhit az euróövezeti válságról

Mind a magyar, mind a nemzetközi médiában kezd egyre átláthatatlanabb dzsungellé duzzadni az euróövezeti válság ügye, mely évek óta uralja az újságok címlapját. A közel- és távolabbi múltban számtalanszor ültek össze sorsdöntőnek kikiáltott csúcsra az uniós és tagállami vezetők, és számtalanszor verték nagydobra, hogy a most elfogadott intézkedések segítségével aztán már tényleg kifelé megyünk majd a krízisből.

A sok szenvedés vége azonban még több szenvedés lett, legalábbis a dél-európai társadalmak szempontjából, amelyek érdekes módon minden csúcs után egyre reménytelenebb helyzetbe kerültek. A média egy részében mindebből kevés jött át – annál nagyobb teret kaptak az izzadságszagú tárgyalások, a pöffeszkedő közhelyhalmazokkal tűzdelt, körmönfont politikai nyilatkozatok, melyek dekódolására maximum a politikai játszótársaknak, a felkészültebb elemzőknek és a piaci szereplőknek volt esélyük – az egyszerű ember már csak unottan legyintett rájuk.

Miközben a lényeg – valójában mi és miért történik, honnan hová haladunk, és ez milyen hatással lesz az életünkre – elveszni látszik a hírözönben, továbbra is napvilágot látnak olyan félfals vagy teljesen helytelen információk, amelyek kézenfekvőnek tűnő, de végeredményben szükségszerűen hamis következtetésekre sarkallhatják a közvéleményt.
Vegyük tehát sorra, melyek azok a tévhitek, amelyek körbelengik az euróövezeti válságot:

Első. A mentőövekre szorult tagállamok segélyt kapnak. Azok az országok, amelyek eddig segítségért fordultak az EU-hoz vagy az EU–IMF-pároshoz – Görögország, Íror­szág, Portugália, Spanyolország, Ciprus –, kivétel nélkül hitelben részesülnek vagy fognak részesülni. Ezt logikus módon vissza kell fizetniük természetesen kisebb-nagyobb kamattal. Rejtély, miért titulálják ezt segélynek, azaz a lakosság túléléséhez szükséges, vissza nem fizetendő juttatásnak egyes médiumok – például a Magyar Távirati Iroda. A törlesztés alól eddig csupán Görögország kapott részben felmentést, azonban esetükben sem az európai közösséggel vagy a Nemzetközi Valutaalappal, hanem a magánbefektetőkkel szemben fennálló régebbi tartozás egy részét engedték el, illetve rendezték át. Azonban ezt adósságátstrukturálásnak hívják – semmi esetre sem segélynek.

Második. A mentőöveket a társadalmak kapják. A hitelcsomagokra azért van szükségük a bajba került országoknak, mert anélkül csődbe mennének, azaz nem lennének képesek törleszteni adósságaikat hitelezőik felé. Az EU–IMF ál­tal folyósított kölcsön tehát általában államadósság-törlesztésre megy el: a hitelezőknél köt ki, a társadalmak nem sokat látnak belőle. Az In­ternational Herald Tribune például a közelmúltban címlapsztoriban tárta fel, hogy a görögöknek szánt mentőcsomagok csaknem teljes egészében visszaáramlanak a trojkához – a helyi gazdaságnak gyakorlatilag semmi sem jut belőlük.

Harmadik. A megszorítások meghozzák az eredményt. Az EU és az IMF által elvárt kőkemény takarékossági intézkedéseknek eddig annyi hasznuk volt, hogy segítségükkel általában valóban sikerült javítani a tagállami költségvetések el­sődleges, azaz adósságszolgálati tételek nélküli egyenlegét. Ezt az eredményt azonban kioltja a növekedésre gyakorolt negatív hatás: a túlzott megszorítások ugyanis a társadalmi problémákkal párhuzamosan mély recessziót okoznak. Ez pedig még kilátástalanabb helyzetbe taszítja az adott országot, hiszen csökkenő bevételekből kellene kigazdálkodnia az adósságtörlesztés egyre nagyobb terheit.

Negyedik. A piacok honorálják a tagállami erőfeszítéseket. Az uniós vezetők évek óta azt mantrázzák, hogy a tőkepiaci befektetőket megnyugtatja, ha az egyes tagállamok szigorú takarékossági intézkedéseket, reformokat vezetnek be, és így kiegyensúlyozottabbá teszik költségvetésüket. A befektetőknek azonban eddig eszük ágában sem volt megnyugodniuk, hiába tett meg az új olasz és az új spanyol kormány minden szükségesnek ítélt lépést, az államkötvény-piaci hozamok július közepéig megállíthatatlanul emelkedtek.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy ennek hátterében a spekulánsok aktivizálódása vagy az államcsődtől való félelem áll. Tény mindenesetre, hogy a hozamok csak azután indultak csökkenésnek, hogy az Eu­ró­pai Központi Bank a közelmúltban kilátásba helyezte kötvénypiaci beavatkozásának felújítását – azaz a jelek szerint a hitelezőket csupán a még több pénz ígérete képes kordában tartani.

Ötödik. Az emberek ostobák. Uniós vezetők megértést mímelő álmosollyal az arcukon sugallják azt az álláspontot, miszerint a dél-európai társadalmak éretlenek arra, hogy elfogadják „a nehéz, de szükséges” megszorításokat. Ezzel szemben az embereket inkább az egyenlőtlen teherelosztás, a „no future” életérzés zavarja – és az a nem múló sejtelem, hogy miközben társadalmukból egyre több pénzt szivattyúznak ki, addig a hitelezők zsebébe egyre több kerül.

Mindezt figyelembe véve talán hasznos lenne, ha az uniós vezetők kissé kitágítanák a tudatukat, és megpróbálnák a megszokott mintáktól elszakadva, más szemszögből, a tények új kontextusba helyezésével látni az eddigi eseményeket. Így arra is rádöbbennének, hogy kríziskezelésükkel éppen azokat az embereket sújtják, akiknek szolgálatára anno felesküdtek, és akik nélkül ők most sehol sem lennének.

-->