Stiglitz: Ha az elnökök sem fizetnek adót, mit várnak a polgároktól?

Az Egyesült Államokban most folyó politikai vita háttere az állam szerepe és a kollektív cselekvés szükségessége. A magánszektor – bár központi szerepe van a modern gazdaságban – önmagában nem jelent garanciát a sikerre. A 2008-ban kezdődött pénzügyi válság is bizonyította, hogy mekkora szükség van megfelelő szabályozásra. A modern gazdaságban alapvető szerepe van a technológiának és az innovációnak, ami viszont feltételezi a kormányok által finanszírozott alapkutatást. Ez a közjó egyik példája: mindenkinek javára szolgál, de szűkében lennénk (vagy éppen hiányozna), ha kizárólag a magánszektorra hagyatkoznánk.

Az egyesült államokbeli konzervatív politikusok alábecsülik az állam által finanszírozott oktatás, a műszaki és infrastruktúra-fejlesztés fontosságát. Ahol azonban a kormány biztosítja ezeket a közjavakat, ott a gazdaság sokkal jobb teljesítményt nyújt, mint másutt.

A közjavakért azonban fizetni kell, amiből mindenkinek ki kell vennie a tisztességes részét. Bár a részletekről sok vita folyik, nyilvánvaló, hogy a szóban forgó tisztességes hányadot nem fizetik be a jövedelemskála csúcsán lévők, akik bevallott jövedelmüknek mintegy 15 százaléka után adóznak (az adóparadicsomokban elkönyvelt összegeket nem feltétlenül jelentik be az amerikai hatóságoknak).

Egy régi mondás szerint a fejétől bűzlik a hal. Ha az elnökök és a környezetükben lévők nem fizetik be a rájuk háruló tisztességes hányadot, akkor hogyan várhatnánk el ezt a többi állampolgártól? Ha pedig tömegesen bújnak ki a terhek alól, akkor hogyan finanszírozhatók a mindannyiunk számára szükséges közjavak?

A demokráciák a kölcsönös bizalmon és az együttműködésen alapuló adófizetésen alapulnak. Ha mindenki annyi energiát fordítana saját adókötelezettségének elhárítására, mint a gazdagok, akkor a rendszer vagy összeomlana, vagy helyettesíteni kellene egy zaklatóbb és erőszakosabb változattal. Mindkét lehetőség elfogadhatatlan.
Általánosabban fogalmazva: egyetlen piacgazdaság sem tudna működni, ha minden szerződésnek jogi kényszerrel kellene érvényt szerezni. A bizalom és az együttműködés csak addig tartható fenn, amíg hinni lehet abban, hogy a rendszer tisztességes.

Legutóbbi kutatások eredménye szerint a bizalmat és az együttműködést egyaránt veszélyezteti az a vélekedés, mely szerint a gazdasági rendszer tisztességtelen. Mégis egyre több amerikainak válik meggyőződésévé, hogy a gazdasági rendszer unfair, az adórendszer pedig ennek az igazságtalanságnak a jelképe.

A milliárdos befektető, Warren Buffett szerint ugyan helyes, hogy ő csak annyi adót fizet, amennyi kötelező, de a rendszer alapjaiban hibás, ha az ő jövedelme alacsonyabb kulccsal adózik, mint a titkárnőjéé. Nixon pekingi látogatásához fogható, a történelemnek új irányt adó pillanat lenne, ha egy vagyonos politikus a hatalom csúcsán indítványozná, hogy a gazdagok több adót fizessenek.

Romney nem ezt választotta. Nyilvánvalóan nem ismerte fel, hogy torzítja a gazdaságot, ha a rendszer alacsonyabb kulcs szerint adóztatja a spekulációt, mint a kemény munkát. A csúcsjövedelműek kezén felhalmozódó pénz nagy részét közgazdászok a – másképp adózó – „egyéb bevételek” közé sorolják.

A jövedelemskála tetején lévők között aránytalanul nagy számban vannak monopolisták, akik a jövedelmüket a termelés visszafogása és versenyellenes praktikák révén növelik. Vannak közöttük vezérigazgatók, akik kihasználják a vállalatirányítási törvényekben meglévő hézagokat, és nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak a cég jövedelmeiből (kevesebbet hagyva a dolgozóknak). Vannak közöttük bankárok, akik zsákmányszerző hitelpolitikát folytatnak és visszaéléseket követnek el a hitelkártya-kibocsátással (gyakorta szegényeket és középosztálybelieket károsítva).

Ma, az összkereslet elégtelensége szinte minden fejlett országban probléma, magas munkanélküliséget, nyomott bérszínvonalat, növekvő egyenlőtlenséget és – az ördögi kört lezárva – a fogyasztás további csökkenését okozza. Ma már egyre inkább felismerik a kapcsolatot az egyenlőtlenség, illetve a gazdaság instabilitása, gyengesége között. Van emellett egy további ördögi kör is: a gazdasági egyenlőtlenség politikai egyenlőtlenségbe fordul át, és az utóbbi – részben a az adórendszer alakításával – erősíti az előbbit. A folyamat lehetővé teszi olyanok számára, mint Romney – aki saját bevallása szerint „az elmúlt 10 évben legalább 13 százalékos kulcs szerint adózott” –, hogy ne fizessék be a közterhekből rájuk eső tisztességes hányadot.

Romney talán nem adócsaló – ezt csak az amerikai adóhatóság mondhatná ki róla. Mivel azonban a legfelső jövedelemsávban a kulcs 35 százalék, mindenképpen nagystílű adóelkerülőnek számít. A problémát természetesen nemcsak Romney jelenti, hanem az ilyen mértékű adóelkerülés elterjedtsége, ami megnehezíti a közjavak finanszírozását, holott enélkül egy modern gazdaság nem virágozhat fel.
Mindennél fontosabb azonban, hogy a Romney szintjén gyakorolt adóelkerülés aláássa a rendszer alapvetően fair jellegébe vetett hitet, aminek következtében gyengíti a társadalmat egyben tartó kötelékeket.

Joseph E. Stiglitz a Columbia Egyetem professzora, közgazdasági Nobel-díjas

Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org