Elveszített generációk

Egy ország gazdasági sikere lakosságának képzettségétől, képességeitől és egészségétől függ. Ha a fiatalok egészségesek, jól képzettek, akkor könnyen elhelyezkedhetnek, megbecsülést vívnak ki maguknak, és igazodni tudnak a globális munkaerőpiac ingadozásaihoz. Az üzleti szektor többet fog invesztálni, ha tudja, hogy a munkaerő produktív marad. Mégis van a világon számos társadalom, amely nem tud felnőni a kihíváshoz, amit a fiatal generációk egészségügyi ellátása és tisztességes képzése támaszt.
Egyes országok túl szegények megfelelő iskolák működtetéséhez, sokszor maguk a szülők is iskolázatlanok, nem tudják taníttatni gyermekeiket. Az írástudatlanság és számtani ismeretek hiánya így generációról-generációra átöröklődik. A helyzet különösen nehéz a nagycsaládokban, amelyek csak keveset tudnak fordítani egy-egy gyermek egészségére, táplálására és oktatására.

Mulasztások azonban a gazdag államokban is vannak. Az Egyesült Államok például kegyetlen módon szenvedni hagyja a legszegényebb gyermekeket. A szegények szegény körzetekben laknak, szegényes iskolai körülmények között. A szülők gyakran munkanélküliek vagy elváltak, esetleg éppen börtönben ülnek. A gyermekek megrekednek a generációkon átívelő szegénységi ciklusok csapdájában.

A The house I live in (A ház, ahol élek) című dokumentumfilm bemutatja, hogy az amerikai történet ennél is szomorúbb. Az Egyesült Államok politikusai mintegy 40 évvel ezelőtt hirdették meg a háborút a kábítószerek ellen. Amint azonban a filmből egyértelműen kiderül, a kábítószer elleni háború átalakult a szegények – különösen a szegény kisebbségek – elleni háborúvá.

A drogok elleni fellépés a szegénységben élő kisebbségi, fiatal férfiak tömeges bebörtönzéséhez vezetett. Az USA-ban 2,3 millió fő van rácsok mögött, döntő hányaduk olyan szegények közül kerül ki, akik kábítószert terjesztettek, saját függőségük miatt. Az USA a világelső a bebörtönzöttek lakossági számaránya tekintetében, 100 ezer főből 743-an ülnek büntetés-végrehajtási intézményekben.

A film lidérces világot ábrázol, amelyben az egyik generáció szegénysége átszáll a következőre, mégpedig úgy, hogy a „kábítószerek elleni” kegyetlen, költséges és gyenge hatékonyságú háború gyorsítja a folyamatot. A szegények – gyakorta afrikai-amerikaiak – nem találnak munkahelyet, vagy éppen a katonai szolgálat után tértek haza, és nincsenek meg az elhelyezkedéshez szükséges kapcsolataik. Visszazuhannak a szegénységbe, a kábítószerekhez fordulnak – és ahelyett, hogy szociális támogatásban vagy orvosi ellátásban részesülnének, letartóztatják és gonosztevővé nyilvánítják őket.

Mindebben az igazán őrjítő, hogy az USA nyilvánvalóan célt téveszt, és teszi ezt immár negyven éve. A szegénység ciklusának megtöréséhez egy országnak a gyermekei jövőjébe kell invesztálnia. 2,3 millió ember börtönben tartása – sok esetben a szegénység tünetének tekinthető, nem pedig erőszakos cselekményekért – nem megoldás. Sok politikus ebben cinkossá válik, amikor rájátszik a középosztályok – főleg a kisebbségi csoportokkal szembeni – félelmeire, így állandósítva a szociális erőfeszítések rossz irányát és a hozzájuk kapcsolódó kormányzati kiadások szintjét.

A kormányoknak valójában egyedülálló szerepet kellene játszaniuk abban, hogy egy generáció minden – szegény és gazdag – fiatalja számára esélyt teremtsenek, megfelelő szintű képzési, egészségügyi és táplálkozási programok révén. Ez lenne a „szociális demokrácia” igazi szelleme, amelyben Skandinávia volt az úttörő, de a követők között fejlődő államok is vannak (például Costa Rica). Az elképzelés egyszerű és mégis nagy hatású: minden embert megillet az esély, és a társadalomnak segítenie kell ezen esély megteremtését. Főként a családoknak van szükségük segítségre, hogy egészséges, jól táplált és képzett gyermekeket nevelhessenek. A szociális kiadások nagyok – ezekhez magas adókat kell szedni, de gazdagok hajlandóak ezeket befizetni.

Svédországban a szegény gyermekek támogatása már korán elindul, az újszülöttek gondozására garantált szülői szabadság jár. Az állam fizeti a minőségi bölcsődei ellátást, hogy az anyák vissza tudjanak térni a munkájukba. Az óvodáskori foglalkozásoknak köszönhetően hat éves korára minden gyermek készen áll az iskolára. Az egészségügyi ellátás teljes körű, a gyermekek egészségesen nőhetnek fel.

Az amerikai és a svédországi viszonyok összevetése magáért beszél. Az OECD adatai szerint az USA 17,3 százalékos szegénységi rátája kétszer olyan magas, mint a svédek 8,4 százalékos mutatója. A bebörtönzöttek 100 ezer lakosra jutó száma Amerikában 10-szer akkora, mint a svédországi 70 fő. Az USA átlagosan gazdagabb, mint Svédország, de Amerikában jóval nagyobbak a jövedelemkülönbségek.

További meghökkentő tény, hogy a fejlett államok között az USA társadalmi mobilitási mutatója az egyik legalacsonyabb. A szegénysorba születő gyermekek szegények maradnak, a bőségbe érkező csecsemők pedig gazdag felnőttek lesznek. Ez nem más, mint az emberi tehetségek mérhetetlen pazarlása. Amerika – hacsak nem vált irányvonalat – roppant árat fog fizetni ezért. A gyermekek és a fiatalok minden társadalom számára a legnagyobb hozamú befektetést jelentik, akár gazdasági, akár humán ismérvek szerint.

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org