A bukás forgatókönyve egyszerű

A vezetők viselkedésében ősidők óta ott gyökerezik a teljes közösségek bukásának kockázata, de ma végre tudományos alapon is feltehetjük a kérdést: rendben van-e az, hogy a globális gazdaság nem más, mint a gigavállalatok csúcsvezetőinek személyes hazárdjátéka? Miért nem dolgozunk ki olyan módszert, amellyel az ő szintjükön előre jelezhetnénk és meg is előzhetnénk a következő válságot?

Az elmúlt évtizedek kutatásaiból tudjuk: a csúcsvezető nem feltétlenül jó vezető. A felsővezetővé válás elsősorban a politikai képességeknek köszönhető, amilyen például a sikeres lavírozás – így lehet feljebb lehet kerülni a ranglétrán. A jó vezető viszont az, aki képes felépíteni és hosszú távon összetartani egy ütőképes csapatot. Ha ehhez az ellentmondáshoz hozzátesszük a globalizációt és azt a szervezeti kutatással alátámasztott nézetet, hogy a vállalat sorsa 17 százalékban a felsővezetőn múlik, szinte törvényszerű, hogy számolnunk kell lavinaszerű, világméretű összeomlásokkal is.

Ennek ékes példáját mutatta be az egész világ szeme láttára néhány túlhajszolt és valóságtól elszakadt csúcsvezető. A stabilnak hitt óriáscég, az Enron hanyatlását Ken Lay vezérigazgató erőszakos, másokkal szembeszegülő viselkedése okozta, aki többszörös csalás és hűtlen kezelés vádjával végül börtönbe is került volna, ha nem kap halálos szívinfarktust. A Lehman Brothers csődje mögött szintén egy erőszakos, végletesen versengő alkatú vezér, Dick Fuld állt, akit Wall Street-szerte nemes egyszerűséggel csak Gorillának becéztek, és aki a határok állandó feszegetésével, túlzottan magabiztos és kalandvágyó magatartásával rengette meg a világ tőzsdéit.

Majd jött a Countrywide Financials és hasonló habitusú alapító vezérigazgatója, Angelo Mozilo, akinek oroszlánrésze volt az ingatlanpiaci buborék kialakulásában. Nem véletlen, hogy ők hárman egymást tapossák a Conde Nast Portfolio legrosszabb vezérigazgatókat rangsoroló listájának dobogós helyein. És míg közülük ketten máig élvezik dollármillióikat, a világ küzdhet, hogy leszámoljon örökségükkel.

Mi a tanulság? Ha a vállalatok irányító testületei, tulajdonosai tisztában vannak a kockázattal, már megtették az első lépést. Ha hajlandóak felmérni a vezető erősségeit és személyes buktatóit, az fél siker. Miért nincsenek mégsem ilyen törekvések a nagyvállalatoknál, miközben egyre nagyobb tudás áll rendelkezésükre? Mert mindenki attól fél, hogy személyes eredményeiből kiolvasnak valamiféle „katasztrófa-gént”, és két lábon járó, ketyegő válságbombaként kiiktatják a vállalatvezetésből. A félelem alaptalan, hiszen a buktatók többsége egy-egy erősség túljátszásából adódik.

A bukás forgatókönyve egyszerű: tartós stresszhelyzetben a magabiztosság arroganciává, a bátorság vakmerőséggé, az ötletesség különcséggé, a tartózkodás megközelíthetetlenséggé, az alaposság pedig szőrszálhasogatássá válik, addig rontva a csapatmunkát, amíg a számok romlani kezdenek. Ezt a vezető ösztönösen még erősebb túljátszással kompenzálja, egészen az egyre gyorsuló tempójú, drámai széthullásig.

A viselkedés előrejelzésével kapcsolatos tudás alkalmazása csúcsvezetői szinten egyelőre ellenállásba ütközik, de szerencsére létezik ellenpélda is. Erőteljes, konfrontatív személyiségével és a cégen belül is sokakat meghökkentő lépéseivel az Apple legendás vezére, Steve Jobs sem sokban különbözött a már említett negatív toplistás vezérektől. Mégis, hosszú távon fenntartható sikert ért el, részben azért, mert saját magán is tudatosan alkalmazta a személyes fejlesztést. Tudta, amit minden mai vezetőnek tudnia kellene: erősségei nélkülözhetetlenek a vállalat sikeres működése szempontjából, még akkor is, ha fennáll a veszélye azok túljátszásának.