Európa A-terve

Eszerint az eurót egy könnyelmű és felelőtlen optimizmus-roham közepette tervezték meg, vagy – alternatív módon fogalmazva – a Berlini Fal leomlása és a fenyegető német hegemónia miatti pánik hatására fogadták el. Semmi sem lehetne távolabb az igazságtól. A monetáris unióról szóló – és az egységes valuta alkalmazását vázoló – jelentést 1989 áprilisában mutatták be, amikor a német újraegyesítésre – a Kreml néhány stratégáját leszámítva – még senki sem gondolt.

Az eredeti, a bizottság akkori elnökéről Delors-jelentés néven ismert előterjesztés kidolgozói konzervatív szemléletű jegybankárok voltak, az anyagot a Bank of England kormányzója is aláírta. A testületben folytatott belső viták során már akkor rámutattak a tervezett monetáris unió két lehetséges problémájára.

Először is, felvetették a kérdést, hogy a tőkepiac önmagában alkalmas lesz-e a valutaunióban részt vevő tagállamok fiskális fegyelmének kikényszerítésére. Arra a következtetésre jutottak, hogy erre a célra külön szabályrendszert kell bevezetni. Ezeket a szabályokat azonban folyamatosan gyengítették, és a 2000-es évek elején már nem is vettek róluk tudomást – Romano Prodi, az Európai Bizottság akkori elnöke sem –, miután a kormányok rájöttek, hogy a nagyobb piaci kamatok megfizetése nélkül is tetemes deficiteket halmozhatnak fel.

A második probléma jóval komolyabb volt. Az Európai Központi Bankról (EKB) szóló eredeti tervek szerint az intézménynek átfogó felügyeleti és szabályozási jogköröket kellett volna kapnia. Ebben a tekintetben az EKB-ről szóló törvénytervezet előkészítői meglepően nagyfokú előrelátásról tettek tanúbizonyságot, főleg a bankfelügyeletet illetően. A maastrichti szerződés tervezetének a prudenciális felügyeletről szóló, 25. cikkelye – az 1990-es verzióban – a következő kitételt tartalmazta (szögletes zárójelben, ami a teljes egyetértés hiányát jelzi): „Az EKB kialakíthat, értelmezhet és hatályba léptethet prudenciális felügyeleti szabályokat azokra hitel- és más pénzügyi intézményekre vonatkozóan, amelyek kompetens felügyeleti hatóságaként létrehozták.”

Az EKB által érvényesítendő központi felügyeleti hatáskör követelménye erős ellenállásba ütközött, mindenekelőtt a német Bundesbank részéről, amely attól tartott, hogy a pénzügyi stabilitás biztosításában játszott szerep alááshatja az árstabilitás megőrzésének képességét, ami a monetáris politika elsőszámú célja. Emellett a már felállított szabályozó testületek részéről is volt bürokratikus ellenállás.

A felügyeleti szerepkör bizonyos felelősséget sugallt a problémás bankok feltőkésítésével kapcsolatban, aminek már fiskális vonzatai is lettek volna.
Az eredeti terv könnyen járható ösvényt kínálhatna az EKB felügyeleti szerepének mai kiterjesztéséhez. A maastrichti szerződés 25. cikkelye szerint viszont az „EKB a hitelintézetek prudenciális felügyeletére és a pénzügyi rendszer stabilitására vonatkozó közösségi jogszabályok hatálya és végrehajtása tárgyában EKB tanácsot adhat a Tanácsnak, a Bizottságnak vagy a tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságainak, illetve ezek az EKB-val konzultálhatnak”.

Az EKB tehát nem kapott átfogó felügyeleti és szabályozási jogköröket, a hatékony európai bankfelügyelet elé aligha lehetett volna nagyobb akadályt gördíteni. Ezt senki sem látta problémásnak a válság 2007-2008-as kitörése előtt, ami végül világossá tette a pénzügyi és a költségvetési stabilitás közötti kapcsolatot. Ma már problémásnak látják.
A történtek ellenére a fiskális szabályokat és a közös bankfelügyeletet máig a tagállami szuverenitás elleni jogtalan támadásnak tekintik. Az Európai Unió létezése végül nem lett vita tárgya, de csak azért, mert soha nem kapott túl nagy hányadot abból, amit polgárai megtermeltek. Az uniós költségvetés alig haladja meg az együttes GDP 1 százalékát, és ez a hányad alig változott az elmúlt 40 év során. A politikát és a költségvetést mindig is a tagállamok irányították.

Jacques Delors korábbi bizottsági elnöknek más víziója volt. Az irányítása alatt készített jelentés bemutatásakor úgy vélte, hogy az európai költségvetésnek el kell érnie az összesített GDP 3 százalékát. Ez megfelelt volna Amerika XIX. századi – az első monetáris unió létrehozása utáni –, békeidőbeli szövetségi költségvetésének. További párhuzam is fennáll a mai európai viszonyokkal. Alexander Hamilton annak idején – „Bank of The United States” néven – központi banki rendszert javasolt, és azt, hogy az egyes államok polgárháborús adósságait a szövetségi kormányzat vállalja át. Ezt a tervet akkor nem megfelelő módon ültették át a gyakorlatba. Amerikában a szövetségi pénzügyi rendszer elveit a polgárháborúig nem sikerült kimunkálni, a Federal Reserve rendszer pedig még később, 1913-ban jött létre.

Az európaiak tanulhatnának az Egyesült Államoktól, és életbe léptethetnének egy alapvetően egészséges tervet. Az elkerülhetetlen politikai ellencsapások és visszarendeződések miatt a víziótól a megvalósulásig vezető út a vártnál jóval hosszabb lehet.

Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org