Alternatíva nincs, az orosz erőpolitika újra a régi

„Arra ne számítson senki, hogy a keleti nyitás meghirdetésével hirtelen többszörösére nő például az ázsiai hányad a külkereskedelmünkben.” E lap hasábjain nyilatkozott így Martonyi János külügyminiszter alig két hónapja. A kijózanító mondat óta mintha a keleti nyitás is visszatért volna a racionalitás talajára, legalábbis ami a partnerválasztást illeti. Az olyan hatalmakkal folytatott tárgyalásokon, mint Kína, Ororszország vagy éppen Törökország, már nehéz világra szóló, de semmilyen alappal nem rendelkező tervekről vizionálni, itt már meg kell érteni, hogy egy magyarországnyi gazdaságnak hol a helye a sakkjátszmában.

Emiatt volt kénytelen Orbán Viktor feladni azt az álmát, hogy 2013-ra bejelenthesse: Magyarország független az orosz energetikáról. Alternatíva nincs, az orosz erőpolitika újra a régi. És a magyar kormány Kínában kénytelen volt szembesülni azzal is, hogy különalkuk révén – amelyek esetleg Azerbajdzsánban vagy Grúziában működhettek – a világ második legnagyobb gazdaságában már nem lehet előnyökhöz jutni.

De még ha sikerül is például megnégyszerezni a török–magyar külkereskedelmi forgalmat, ha csodát tesz is a Moszkvában (megint egy magáncég által) létrehozott kereskedőház, a magyar gazdaság éppen az ellenkező irányba, Nyugat felé van ezer szállal elkötelezve.

Hogy csak egy példát említsünk: csütörtöktől a 2014–2020 közötti EU-költségvetést tárgyalják, amelyből a Magyarországra jutó vissza nem térítendő támogatás összege közel akkora, mint az ázsiai országokba irányuló teljes magyar export. Mivel az EU-csúcs az előző hétéves ciklushoz képest a pénz harminc százalékának elveszítésével fenyeget, érdemesebb lenne – vagy lett volna – inkább Nyugatra csoportosítani az erőket. Politikai, hatalmi, de még szűk gazdasági érdekből is jobb volna mindenkinek, ha nem egy azeri gyilkos kiadatása lenne a gazdasági előnyök feltétele, hanem az EU normáinak betartása, a támogatások átlátható és hasznos elköltése.