Az egyik szemünk sír, a másik nevet

Na, ugye, hogy megy ez nekünk az IMF nélkül is – ezt a tanulságot is levonhatjuk a keddi dollárkötvény-kibocsátás után. A magyar állam hitelpapírjait elkapkodták a külföldi befektetők, és a hozamok sem lettek rosszak. Még az sem tudta eltántorítani a befektetőket, hogy a Moody’s a kibocsátás előtt néhány nappal szögezte le: Magyarország marad a bóvliban, és a kilátásai is negatívak.

Korántsem biztos viszont, hogy a valutaalappal való egyezkedést azért úsztuk meg, mert annyira tetszetős a kormány gazdaságpolitikája, van ebben azért egy jó adag nemzetközi hangulat is, az például, hogy tavaly slágereszközzé váltak a feltörekvő piaci kötvények, és dőlni kezdett a pénz az ilyen alapokba. Sőt vannak szakértők, akik szerint épp ezért akár már tavaly ősszel is megpróbálkozhattunk volna egy hasonló kibocsátással, és akkor sem maradt volna el a siker. Ez nem történt meg, de ahogy felsejlett a könnyű pénzszerzés lehetősége, egy látványos médiakampányban azért nekimentünk az IMF-nek.

Miközben azonban az egyik szemünk nevet, mert könnyen tudunk pénzt szerezni a piacon, a másik sír, hiszen az államadósság az erőfeszítések ellenére sem csökken. Január végén az állam 21187,8 milliárd forinttal tartozott a befektetőknek, ez minden idők második legmagasabb adósságadata. Az állam tartozása annak ellenére sem zsugorodik érdemben, hogy az államosított nyugdíjpénzekből tavaly is csaknem 250 milliárd forintot fordítottak a csökkentése, illetve az IMF-hitelek törlesztésére, az Országgyűlés pedig egymás után fogadta el az egyre nagyobb megszorító csomagokat.

Rövidtávon persze nincs gond, egy időre – talán a választásokig is – sikerült elegendő devizahitelt felvenni, ha azonban nem történnek olyan gazdaságpolitikai lépések, amelyek valóban csökkentik az ország eladósodottságát, akkor ha rosszabbra fordul a nemzetközi hangulat, ismét törhetjük a fejünket, kitől kérjünk kölcsön.