Az idő már nem Kína oldalán áll

Kína megint egyszer megcáfolta az ellendrukkereket: 2012 utolsó negyedévében 7,9 százalékkal bővült a gazdaság, 0,5 százalékponttal gyorsabb ütemben, mint a harmadik negyedévben. Zsinórban 10 negyedévnyi folyamatos lassulás után ez jelentős gyorsulás, és – kevesebb mint 4 éven beül – a második kínai „soft landinget” jelzi.

Bár sokat hallunk a külső keresletben várható fordulatról, Kína továbbra is erősen függ az exporttól; a külső kereslet a gazdasági növekedés egyik fő húzóereje maradt. Nem véletlen, hogy a legutóbbi két gyenge időszak a két legfontosabb felvevőpiac, Európa és az Egyesült Államok lassulását követte. A 2009-es soft landing az Amerika által előidézett rettenetes válságot követte, a mostani pedig az európai adósságválságot.

Kína több forrásból meríti erejét, amellyel az elmúlt négy évben ellen tudott állni a megrázkódtatásoknak, amelyek közül a két legfontosabb a megtakarítások magas (a GDP 53 százalékár rúgó) aránya és a 3300 milliárd dolláros devizatartalék. Emellett a tradicionális anticiklikus politika eszköztárát kimerítő Nyugattal ellentétben Kína a fiskális és a monetáris politikát is a körülmények változásának megfelelően igazította. A beruházások magas szintjét a dinamikus urbanizáció is támogatja, amely lehetővé teszi, hogy a relatíve szegény falusi munkások jobban fizető állásokhoz jussanak a városokban.

Mindennek ellenére nem kizárt, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy a kínai gazdaság növekedési ütemét a külső sokk alig befolyásolta. Ven Csia-pao miniszterelnök már közel 6 évvel ezelőtt, 2007 márciusában figyelmeztetett arra, hogy a kínai gazdaság instabillá, kiegyenlítetlenné, összehangolatlanná vált, a növekedés pedig fenntarthatatlan. Azóta az országot a túlságosan gyakori sokkhatások meggyengítették. A bankszektor még nem keveredett ki a 2008 után meghosszabbított rossz hitelekből. A városba költözők letelepítéséhez megfelelő lakásépítési programokra lenne szükség. A korrupciós botrányok miatt a politikai bizonytalanság kockázata – finoman szólva – zavaró szintre emelkedett a kommunista párt tavalyi vezetőváltása előtti hónapokban.

A Ven helyzetértékelésében jelzett sérülékenység tehát inkább erősödött. A kínai gazdaság stabilitása nyilvánvalóan gyengült, amit jól mutat a GDP-növekedés 2009-es és 2012-es lassulása. Az egyensúlyi helyzet rosszabbodott: miközben a befektetések volumene megközelíti a GDP 50 százalékát, addig a lakossági fogyasztás aránya 35 százalék alá esett. A jövedelmek egyenlőtlensége folyamatosan nő, a fenntarthatóságot pedig a természeti környezet tönkretétele és szennyezése veszélyezteti. A kínai növekedési modell soha nem volt addig „feszítve”, mint amennyire napjainkban. Miként egy darab szövet, minél hosszabb ideig marad kinyújtva, annál tovább tart, amíg visszaáll eredeti, rugalmas állapotába, és annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a következő alkalommal erre már nem lesz képes.

Kína új vezetése számára az üzenet egyértelmű: a reform még soha nem volt ilyen sürgető, itt az idő gyorsítani az áttérést a fogyasztás által vezérelt gazdaság felé. A feladatok sora hosszú, de a lista magától értetődő. Fejleszteni kell a szolgáltatószektort, finanszírozni a szociális védőhálót, liberalizálni a lakhatásengedélyezés elavult rendszerét, megreformálni az állami tulajdonú vállalkozásokat és meg a megtakarítások mesterségesen alacsony tartott kamatait megemelve meg kellene szüntetni a háztartásokra nehezedő nyomást.

Ha Kína nem lép elég gyorsan, akkor túlságosan ki lesz téve a következő – a válság által sújtott világban elkerülhetetlen – sokkhatásnak. Az egyensúly visszaállítása nélkül egy újabb soft landing esélyét a következő gyenge pontok bármelyike súlyosan veszélyeztetheti: a banki hitelek minőségének romlása, az export versenyképességének a bérek emelkedése miatti gyengülése, a legfontosabb környezeti és társadalmi problémák (szennyezés, korrupció, egyenlőtlenség) megoldatlansága és – természetesen – a külpolitika tévedései, amit a Japánhoz fűződő viszony romlása is mutat.

A kínai gazdaság az elmúlt négy évben két globális válságot is megért. Ha felszínesen vizsgáljuk, Kína rugalmassága figyelemre méltó: az ország mindig elsőként indul el a kilábalás útján, amint arra a vezetői előszeretettel emlékeztetik a világot. A felszín alatt azonban egy kiegyensúlyozatlan, instabil, összehangolatlan, fenntarthatatlan gazdaságot látunk, amely elveszíti képességét, hogy a külső sokkhatásokra rugalmas választ adjon. Az egyensúly helyreállítása és reformok nélkül véget érhet az automatikus kínai soft landing korszaka.

Kínával kapcsolatban az elmúlt 15 évben mindvégig optimista voltam, és most is az vagyok. Az idő azonban egyre jobban sürget. Ven Csia-pao hat éve megfogalmazott kritikája a Régi Kína helyes diagnózisát adta, és a Következő Kína reményeit és álmait célozza. Olyan program, amelyet Kína új vezetése nem hagyhat figyelmen kívül. Az idő már nem Kína oldalán áll. Cselekedni kell, most.